DZSIHÁD

Feltöltve: 2015.01.14 16:48 |

 Kim Lancehagen

Copyright © Bán János, 2003
 
 
 
And when our worlds
They fall apart
When the walls come trumbling in
Though we deserve it
It will be worth it
                                           DM: Halo
 
 
 
 
1.
 
Csak villanások maradtak. Körvonal és időkeret nélküli, fénnyel teli képek. Úgy sze­de­getem most össze ezeket a képeket, mint annak a régi, szevasztopoli padlómozaiknak a darabkáit, amit még Sodocci doktorral fedeztünk fel a város romjai alatt. Miféle mozaikok voltak vajon? A történelem hajnalán épült görög palota átriumának, egy száműzött szeldzsuk herceg magányos szobájának maradványai, vagy egy szovjet GEPU-tiszt rezidenciájának giccses padlózat-koc­kái? Akkor sem tudtam a választ, és az óta sem találtam rá.
Mindegy.
Nem ez a lényeg.
Akkor, ott szerettem volna hinni, hogy valami értékeset fedeztünk fel, de sajnos, sem én, sem Sodocci nem konyítottunk a régészethez. Maradt a puszta remény, hogy abban az elmebeteg vadonban rábukkantunk egy halovány fénysugárra, ami visszatükrözött valamit a boldog időkből. Kü­lönös – amikor sok évvel később, egy napon magamhoz tértem a cellában –, megelevenedett előttem az a romhalmaz, közepén a gyönyörű mozaikdarabokkal. Sokáig semmi másra nem tudtam gondolni, csak erre.
Émelyegtem, szédültem, és a fejem felett himbálózó, csupasz izzó fénye szinte égette halántékomat. Remegő kézzel végigsimítottam, és letöröltem róla az izzadságcseppeket.
Hol vagyok?
Cella.
Egyedül.
Lüktetett a homlokom, és éreztem, hogy a vállam, a bordáim és a bokám több helyütt megsérültek. Nem szívesen nyitottam ki a szemem, pupillámat vakító, sárga fénymázzal bombázta a lámpaizzó; mégis, amikor végigmértem magam, láttam, hogy patyolat­tiszta egyenruhát húztak rám.
Rohadt cinizmus, gondoltam akkor.
Aztán visszazuhantam a féltudatlan álomba, amiből a durva és tolakodó fény ragadott ki, s megint csak a mozaikpadló járt az eszemben. Táncoltak körülöttem a darabkái, örvénylettek, a lámpaizzó sárga fénye megfürdette őket, és kilúgozta a képeket róluk. De csak egy rövid időre. Végtére is a képek elől nem volt menekvés – azt hiszem. Akarták, hogy előlebegjenek agyam örök időkre bezártak hitt bugyraiból, akarták, hogy lássam őket, hogy újra éljem őket.
Mozaikdarabok.
Próbáltam elképzelni magamnak a régmúlt árnyakat, kik valaha azokat a mozaikköveket tapodták, hagytam, hogy megelevenedjenek előttem a rompalota elmúlt évszázadai, ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy mindez nem egyéb, mint menekülés. Holmi nevetséges kapaszkodót kerestem magamnak. Miért? Egyszerűen csak nem akartam a küldetésre gondolni. Nem akartam mindarra gondolni, ami az utóbbi öthétben történt velem.
Csodálod, baszd meg?
Szevasztopolban több éve jártam, még a III. Kaukázusi Háborúban. Leszakadtunk az alakulattól, előreszegezett gépfegyverekkel lépkedtünk az üvegcseréptenger színén, mint három bizarr, poszt-apokaliptikus Krisztus, terepszínű lebernyegben. Bágyadt tavaszi reggelen találtuk meg a padló mozaikjának darabjait az üvegtenger partján, és – emlékszem – Velez mindenféle baromnak lehordott minket, amiért a doki meg én hosszasan vizsgálgattuk a darabkák kivehetetlen, elmosódott díszítését. De a doki meg én tudtuk, hogy a gránáttalálattól széttöredezett, meggyalázott mozaik minden egyes kis kockája egy-egy önálló történet, olyan történetek sora, melyek közül néhány több ezer éve történt itt, mások csak ezután fognak lezajlani, valahol egészen másutt. Miközben elgémberedett ujjakkal fogdostuk, és bámultuk őket, s hallhattuk a nukleáris szél süvítését a dóm romjai között, néhány pillanatra – azt hiszem –, néhány percre megtaláltuk a boldogságot.
Végtére is nem árt tudni, miért harcol az ember, nem?
 
2.
 
...............
A himbálózó lámpaizzó.
.........Acélpadló.
Egyenruha... tiszta... nem ez volt rajtam... nem. Kaftán. Szunnita egyen­ruha... Farmer... Szakadt... mocskos... amilyen kell...
 
Ez
nagyon
FÁJ!!!!!!!!
 
Amikor kicsit kitisztul, múlik a kín, megtalálom magam a cellában. És megint látom, ahogy előttem, a semmiben lebegnek a mozaikdarabkák, az jó. Csendes. Megnyugtató.
 
...............
 
Sejtelmem sincs, mennyi ideig tartott, de talán nem is számít. Táncoltak körülöttem a mozaikkövek, aztán, ahogy a rohadék agyam szépen, fokozatosan feladta a hiábavaló ellenállást, a kőkockák töredezett felszínén eleven, mozgó képek jelentek meg.
–      Jaj, ne, a kurva életbe, ezt ne! – vinnyogtam, de már nem tudtam sírni. Valószínűleg kezdett múlni a fájdalomcsillapító hatása is... semmi sem tart örökké... és a sebeim durva szimfóniát üvöltöttek a tudatomba.
Végül is nem csodálom, hogy így történt. Megadtam magam: inkább a képek, mint a fájdalom – persze ez is kibaszott nagy önámítás volt, de sebaj! Ne felejtsd el, hogy egy, kétszer két méteres, acélfalú cella padlóján görnyedtem, talán napok óta már, fejem felett egyetlen, himbálózó lámpaizzóval.
Nézzünk szembe vele? – kérdeztem magamtól teljesen feleslegesen.
Miért ne? Amit tettem, azért vállalom a felelősséget – hajtogattam magamban, de tudtam, hogy ez nem számít. Nemsokára jönnek és elvisznek kihallgatni. Nekik aztán mondhatok bármit. Nem fogják megérteni. Nem fogják elhinni. Én sem hittem volna el egyetlen szavam sem, ha történetesen nem én élem át az egészet.
A küldetést.
A küldetést, ami...
 
........................
 
Nem.
.
.
.
.
.
Még nem tudtam kimondani magamban sem.
Korai volt.
Sebláztól gyötörve hagytam hát, hogy a végtelen peremén körülöttem lebegő, töredezett mozaikokon életre keljenek a képek.
 
 
3.
 
Az első különösen, már-már meglepően éles volt. Csak azt nem tudom, honnan áradt be a fénysugár. A müezzin csoszogós, öreges léptekkel hágta a lépcsőfokokat, néhány lépéssel járt előttem. Nagyokat szuszogott, néha oldalra fordította a fejét, és ilyenkor olyan furcsán megcsillantak nagy, vizenyős szemei. Szürke szemek voltak, jóindulatú, mindenbe belenyugvó szemek.
Vén volt, mint a Pont Neuf csontfehér kövei, de azt mondta, már itt született, olyan szakállat eresztett, mint amilyet a próféta, évezredekkel korábban. És el ne felejtsem, ahogy a lépcsőn felhúzta kaftánját, mögötte zihálva észrevettem, hogy egyszerű Adi­dast tapos. Végül is különös átmenete volt a múltnak és a jövőnek, ami a városra várt.
Mit akartam még mondani róla? Ja igen, a fény.
Utólag úgy tűnik, mintha a fény valami zöld templomi üvegablakon át szűrődött be, de ez baromság, a toronyban nem voltak üvegablakok: csak poros félhomály, hőség, és szar és dögszag.
Igen.
Valami rohadt a közelben, talán az öreg gerendák közt.
De fény nem volt.
Nem lehetett.
Amikor felértünk, minden kitisztult. A Párizs felett süvítő, téli szél belekapott az öreg kaftánjába és szakállába, no meg az én terepszínű köpenyembe. Felélénkültem, végtére is közeledett a hajnal, és nehéz éjszaka állt mögöttem. Alattunk még aludt a város, ónos párába burkolózott, csak a Mont Marte és a Rue Saint Denise, a kurvák utcája felől vibráltak a neonsorlámpák, áttörve a párát, és persze a déli Mecset reflektora pász­tá­zott körbe a metropolisz felett, időnként a szemünkbe vakítva.
Mégis, jó volt odafönn állni. Jó volt hallgatni a Szajna emberi füllel nem hallható csobogását, ahogy megtört az aknaelhárító mólón a víz. A közelben páncélosok dübörögtek a keresztény negyed felé, és ha nagyon figyeltem, hallhattam a zárni készülő, belvárosi lokálok bűnös nyüzsgését. Úgy éreztem magam, mint a ragadozó, amely kiélezett érzékei révén olyasmit is hall, amit más nem hallhat, olyasmit is lát, amit más nem láthat.
Régen láttam Párizst, s most, hogy a lábaim előtt hevert, könnyeket csalt a szemembe. Szerencsére az öreg nem vette észre, hálásan megveregette a vállamat, amiért segítettem felcipelni a hangosító berendezést, és elvette a DK–467-esét. Aztán hátát a hideg kőfalnak vetette, és néhány percig magába mélyedve meditált.
Nem zavartam.
Arra gondoltam, hogy nem messze a várostól, Abbajada táborában már legalább kétszázezer önkéntes gyűlt össze, arabok, kafferok, törökök, cigányok, afgánok. Ezekben a percekben még alszanak mind, zsúfolt, jéghideg termekben, régi iskolai csarnokokban, folyosókon, a házakban, a katonai sátrakban, mindenütt. És ezt az alvó sáskahadat, fegyelmezett fekete pestiscsőcseléket nemsokára ébreszteni fogja egy másik müezzin. Imádkozni fognak, aztán tisztálkodnak, reggeliznek, és közben egy szót sem szólnak egymáshoz.
Készülnek.
Egy cigire gyújtottam, és türelmesen figyeltem, hogyan mormolja magában igéit a müezzin. Néztem a horizonton kibomló fényeket, és most már a világunk végét jelentő falra gondoltam. A falon túli, megmaradt, összezsugorodott civilizációra. Az enyéimre.
Az izlandi bázison fél hétkor van ébresztő. Hajnalra kihűlnek a hálótermek, de a holland és dán női személyzet nyolcra egészen tisztességesen felfűti őket. A reggelire gondoltam, a forró kávéra, ami nem volt olyan jó, mint ezeké, viszont egészen otthon ízű volt. Eszembe jutott, hogy mi mennyit beszélünk, miközben eszünk, sületlen baromságokat, álmos közhelyeket, szükségtelen semmiségeket, mégis,
Mégis...
A francba...
Picsába...
Még csak az hiányzik, hogy elkapjon a honvágy. Alig két hete kezdődött a küldetésem. Persze éppen ez az első két hét mindig a legnehezebb, legalábbis azt mondják. Nekem nem. Most azonban, ahogy néztem az ébredező Párizst, hirtelen iszonyúan nehéznek tűnt. Korábban is megfigyeltem magamon, hogy a honvágyat általában az idegentől való félelem és a szorongás is élesztgeti bennem.
Ez a Párizs már idegen volt nekem.
Ellenséges.
Amikor az öreg befejezte a meditációt, és a korláthoz lépett, ösztönösen imához készülődtem én is. Mint egy engedelmes kutya. Kifogástalanul tudtam imádkozni, ismertem a müezzin nyelvének minden árnyalatát, azokat is, melyek a mindenhatóval kapcsolatos kifejezésekre vonatkoztak, a fundamentalisták mind a három csoportjának dialektusában.
Éppen ezért küldtek engem.
Megfelelő ember, kényes feladatra.
Miközben Párizs felett néhány, a próféta színeit viselő Sabre húzott el, a müezzin a pirkadó égnek emelte arcát, és belekezdett az imába. Hangja messzire szállt, és ébresztette az alvó várost, a nagy, feslett szajhát.
Valahol az Eiffel-torony roncsai között gyülevész kafferek kurjongattak, üvegcsörömpölés és szitkozódás harsant, de egy kurta géppisztolysorozat hamar elnémította őket.
–      Allah u akbar! Allah u akbar! – szárnyalt a müezzin hangja a kettő közül megmaradt, egyetlen toronyból.
–      Allah u akbar! Allah u akbar! – recsegte az erősítő néhány tizedmásodperces késéssel, és szórta szét a metropolisz felett az öreg énekét.
Nem ez volt a város legmagasabb épülete, de az iszlám milicisták ragaszkodtak hozzá, hogy innen szóljon az ige. Hallottam, Abbajada emberei legszívesebben Mohamed Éktornyának nevezték.
Én néha még Notre Dame-nak hívtam magamban.
Néha.


4.
 
Szédülök. A müezzin rikolt, orrhangon kántál, az erősítő belesípol kicsit. Meg kell kapaszkodnom. A mozaikkocka pörög a semmiben, a sárga lámpaizzó fénye azonban lecsordult a lapjáról, és lesodor róla engem is.
Zuhanok.
Egy ütés.
Még egy.
Rossz ébredés.
Megragadnak, visznek.
Hideg folyosó.
Sápadt, túlvilági alakok botladoznak mellettem, ugyanolyan egyenru­hát viselnek, mint én.
Elmosolyodok.
Ez tényleg kibaszott nagy cinizmus. Nyugodtan meghagyhatták volna a kaftánomat, vagy akár a terepszínű szunnita-uniformist. Tiszta sor. De nem. Ragaszkodnak a formaságokhoz. A mosolyom az arcomra ragad, mint valami ostoba maszk. Mellettünk dán és holland katonanők: talán lát­tam már őket, talán nem. Talán szeretkeztem már velük, talán nem. Teljesen mindegy.
Nem ez számít.
Hanem ez a furcsa bizsergés a beleimben.
Otthon vagyok.
Ezt éreztem a cellában is.
Otthon.
Még a lámpaizzó is ezt égette a szaruhártyámba.
 
 
5.
 
–Jól van – mondja, és leül velem szemben, egy barna íróasztal mögé. Az egyenruhája recseg, mintha vadonatúj lenne rajta minden. Valószínű­leg az is, frissen fertőtlenített, kifogástalan hadnagyi egyenruha, az Észa­ki Hadtest emblémájával a vállán. Megint kérdez: – Hogy van?
–      Szarul.
Ez az én hangom volt.
–      Most ki fogom hallgatni.
–      Tudom. Kezdje csak nyugodtan.
Ránézek.
Nagy, kerek feje van, vörös, rövidre nyírt haja szinte teljesen eltűnik a tányérsapka alatt. Fiatal, nagyon fiatal. Talán húsz lehet. Biztosan ír. Vagy angol. (Nem sokkal később megtudtam, hogy Zeibewitznek hívják, és palesztinai menekült, az Északi Cionista hadtest önkéntese. Így ismerje ki magát az ember a külső alapján!)
–      Jól van – ismétli, és az előtte heverő jegyzőkönyvre pillant.
–      Nem volt könnyű megtalálnunk magát, tudja-e?
Nem felelek. Persze, hogy tudom.
Kit érdekel?
–      Az adóvevő jele már csaknem eltűnt, amikor a különleges osztag felvette Berlinben.
–      Sajnálom, de nem emlékszem rá – sóhajtom tűnődve. Ez volt az igazság.
A vörös hajú hallgat, a tollával játszik.
–      Tegnap megvizsgálták, amíg aludt – mondja aztán érzelemmentes hangon. Még csak gyakorolja a kihallgatást, de máris egészen jól csinálja. – Számos sebesülést szerzett az öt hét alatt, de egészen kétségtelen, hogy nincsen maradandó tudati károsodása.
–      Tudom, hogy nincs.
Bólogat. Ő is tudja, hogy tudom. Jó látni, hogy legalább nyílt kártyák­kal játszik.
Hallgat. Jelentőségteljes csend. Mélyen a szemembe néz. Most meg fogja kérdezni, hogy miért csináltam? Pontosabban, hogy miért nem csináltam?
–      Miért csinálta? – kérdezi halkan. – Hiszen ideát nagyon számítottunk magára. Maga volt az utolsó reményünk.
Tudom, baszd meg!... Tudom!... Én is számítottam magamra...
–      Tud valamilyen elfogadható magyarázatot arra, hogy miért nem teljesítette a küldetést? Tudomásunk szerint minden létező feltétel adott volt a sikerhez. Az akció előkészületei nagyon sokba kerültek az Északi Szövetségnek...
Hallgat, a szavai fogadtatását méri fel.
Azt mérheti: végtére is nem mondott semmi újat, ha meg arra számít, hogy elönt a lelkiismeret-furdalás, akkor nagyot téved.
–      Úgy tudom... – A jegyzőkönyvét lapozgatja. Mi a fenét tudhat az a kurva jegyzőkönyv? – Tudomásom szerint elhelyezte csaknem az összes kapszulát. Minden jól ment. Jól csinálta, pontosan a kiképzésnek megfelelően. Tudom, hogy nem lehetett könnyű, de... – elhallgat, a tol­lat lekoppantja az íróasztalra. – Közbejött esetleg valami? Valami előre ki nem számítható?
Rávigyorgok.
Így van ez. Tudod, mindig közbejön valami. Valami előre ki nem számítható. Mindig. Mérget vehetsz rá, öreg...
 
 
6.
 
Mozaiklapok foszforeszkálnak a semmiben, lapjukon idegen fények viháncolnak. Az egyik kicsit szürke, kicsit tompa.
Mélyváros.
Itt a kaftán vagy az egyenruha sem igazán segít, tudod, ez olyan hely, ahová a fanatikus milicisták sem szívesen merészkednek le. Hülyék lennének. Úgy vannak vele, hogy egy nap, ha a dzsihád már elérte célját, és mi letesszük a fegyvert, megtisztítják majd ezeket a gócokat is. Addig ráérnek, nem? Addig maradnak a bűzös, napfény nélküli sikátorok, föld­be mélyesztett, radioaktív betonteknők. Vér és geci csorog itt minden zug­ban, az agyak kollektív masszába kocsonyásodnak a töméntelen anyag­tól, amit magukba pumpálnak a fekák, törökök, cigányok, meg az a sokféle söpredék, ami lakja a teknőket.
Neonfény és borotvapenge.
Kezded már kapizsgálni, haver?
Nem?
Jól van, akkor elmondok neked valamit a mélyvárosról, csak hogy tudd. Rosszabb helyek ezek, mint Abbajada kiképző táborai. Ott legalább fogalmad lehet, hogy mire számíthatsz. Tudod, hogy miért harcolsz, ki ellen, és tudod, hogy mit várnak el tőled. De a teknőkben nincs semmi, amiben biztos lehetnél, csak az, hogy veszélyben vagy.
Szóval mellőztem a kaftánt és a terepszínű szunnita egyenruhát is. Far­mert húztam és kabátot. A szakállam rendben volt, és a pigment-im­plant­befecskendezésnek köszönhetően a bőröm színe is. Készen álltam. Nem, ez hülyeség, nem álltam készen, mindössze nem halogathattam to­vább az akciót. A terv szerint az egyik kapszulát odalent kellett el­he­lyez­nem.
 
 
7.
 
Bélsalak és forró higany csöpögött a csövekről, az egyikből ez, a másikból az. Senkit sem zavart. Tolongtak. Nyomultak. Egymáshoz dörgölőztek, izzadt farkak kerültek elő a nadrágokból, egyesek már itt, a kapu előtt térdre omlottak, hogy végigszopják a testőröket, s akadtak, akik va­lami mást ígértek, csak hogy beengedjék őket.
Nekem volt egy nagyon jó kis adum, egy görög levágott feje. A megfelelő időben és a megfelelő helyen átvettem a csomagot egy balkáni fejvadásztól, aki úgy vigyorgott rám, mintha az agyamba látott volna. Kíváncsi voltam, mit láthat ott, tudja-e a rohadék például, hogy a szakállas mudzsahed, aki előtte áll, ki is valójában. Ha tudta is, nem foglalkozott vele, csak a pénzt markolta fel, káromkodott egyet, és már el is tűnt a ködpárás vaslabirintusban.
Én meg vittem a fejet. Akárkié is volt, jó belépőnek bizonyult, a kétszáz kilós cigány, aki a forró, higanyos falat támasztotta a haverjaival, csak ráhederített, majd félretaszította a farkát szopó, vézna kiscsajt, és fel­csuklott meglepetésében. Én már bent is voltam, igyekeztem, nehogy valamelyik szamuráj meggondolja magát. A kezdeti siker felbátorított, azt hittem, hamar megleszek. A doktor meglehetősen kretén módon jelölte be a térképen a kapszulák elhelyezési pontjait, ám ezen már végképp nem segíthettem.
Ez lett volna a második. De elszúrtam.
Leérve a higanykupac alá ugyanis, valami mellbevágott. Belélegeztem azt a szart, és ez azt jelentette, hogy fogoly vagyok. Sárga, könnyű pára borította el az agyamat. Markolásztam a görög fejét a göndör hajánál fogva, és kábán vigyorogtam, amikor egy nagydarab fekakaffer gom­bolni kezdte a sliccét, hogy a koponya szájába gyömöszölje a farkát. Vihogtam, és fogadást kötöttem valami törökkel, hogy nem fog sikerülni neki. A plafonból sziszegve csapott ki az újabb adag gennysárga füst, sűrűbb és aljasabb, mint a korábbi. Jó páran a földön henteregtek már, az utolsó, amire emlékszem, az volt, hogy oldalról belopódzott pár arab, és lefogtak valakit ott középen, hogy rendesen megcsinálják. Ez volt az, amit mondtam: neonfény és borotvapenge. Villogott, ömlött minden a há­nyadék- és vérlevesben.
Akkorra nem tudtam már, miért vagyok itt, mit akartam egyáltalán. Pedig a kapszula ott lapult ujjam hegye alatt.
 
 
8.
 
Hat nappal később, forrón, szenvedélyesen összeölelkezve feküdtünk, olajos bőrű, csillogó szép szeretőm és én. Nagyon mélyen voltunk, puha selyem és szatén tapétázta a gigászi, óriási olajoshordó belsejét, ami valami sportcsarnok alatt rohadt a betonfoglalatban.
Amikor magamhoz tértem, és kedvesem fürtjeit simogattam, arra gon­doltam, ez az otthonunk.
Csakhogy – szerencsémre – hirtelen elfogyott a sárga gáz, a levegő kitisztult, legalábbis elpárolgott belőle, minden, ami a húgyszínű álomból maradt. Az ébredés és az eszmélés fájdalmas volt. Olajos bőrű, csillogó szép szeretőm nem igazán értette, miért vágom el a torkát, de én nagyon jól tudtam. Patkányképű kis arab volt, és én éreztem, hogy alaposan kihasználta a testem az alatt a hat nap alatt. Igyekeztem nem gondolni rá, csak az járt a fejemben, hogy nagyon kevés időm maradt a további négy kapszula elhelyezésére.
Gyorsan kellett cselekednem.
Kitapintottam ujjam hegyén a soron következőt, és kimetszettem, ugyanazon késsel, amivel szeretőm torkát elvágtam. Behívtam a koordinátákat, és kisurrantam a fészekből. És sejtheted: kitomboltam magam, mire megtaláltam azt a rohadt helyet. Amikor végre kimásztam, magam mögött hagytam a mélyvárost, a betonteknőt, felöltöttem a szunnita egyenruhát, és megmostam az arcom a prágai vár alatt csordogáló, savas folyó vizében, már csak megkönnyebbülést éreztem.
 
 
9.
 
A falon túlra gondoltam: haza.
Odakintre, ahol jeges északi szelek fújnak, ahol a fémbarakkok mélyén Shakespeare-t és Goethét olvasgatnak éjszakánként, ahol mindenki, akivel szembetalálkozom a folyosón, a testvérem, bármilyen nyelven is beszél.
Testvérem, mert azért küzd, amiért én.
Testvérem, mert szembeszállt a hódítókkal, akik patkányhordaként özönlötték el Európát.
Tudom, későn kezdtük el a harcot.
Túlságosan későn.
Az Izland-bázison gyakran gondoltam arra, hogyan ölném meg azokat, akik engedték, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Nem kellett sok idő hozzá. Néhány nemzedék. Ezek gyorsan szaporodnak, kibaszottul gyorsan. Minél tetvesebb, minél aljasabb fajta, annál gyorsabban. Mi meg alud­tunk, elkábított minket az olcsó szöveg az igaz emberségről, az egyen­lőségről, a demokráciáról. Befogadtuk őket, és vágóhídra ítélt barom­ként bámultuk, hogyan nőnek a fejünkre. Nem is értem, mit gondol­tunk, mi lesz ennek a vége. Azt hiszem, egyáltalán nem gondolkodtunk. Nem mertünk gondolkodni.
Persze.
A szép szavak.
Egyenlők vagyunk, csak az a baj, testvér, hogy ezek jönnek, elszaporodnak, és kitúrnak a saját otthonodból. Felpofoznak a saját lakásodban, fogdossák a feleséged, megdugják a lányodat, fiadat, elvágják a torkát, szopós kis csicskát csinálnak belőle, aki a sárga szaron él, szétizzadja az agyát, gyakorlatilag megszűnik létezni.
Most már tudjuk, hogy megy ez.
Jöttek vendégmunkásként, illegális bevándorlóként, és eleinte meghúz­ták magukat, örültek a szép, új világnak. De közben persze figyeltek, alattomos kis gecik! Aztán jöttek, még többen jöttek. Egy napon csak azon kaptuk magunkat, hogy saját városaink külső negyedeiben több csa­doros, burnuszos, füstös képű idegent látunk, mint fehér embert.
És akkor már késő volt.
Akkor már Amszterdam és Párizs, Berlin leggyakoribb újszülött neve a Mohamed lett, és nem Pierre, Jean, Hans, Olsen, már késő volt.
Mohamed, érted?
Aki szót emelt a szaporodó idegenek ellen, azt bűnözőnek kiáltották ki, széplelkű faszkalapok próbálták kiközösíteni. De öreg, tudod, hol vannak most ezek a széplelkű faszkalapok? Megmondom, ha érdekel. Hat láb mélyen rohadnak, és a gyerekeik rabszolgák. Füstös képű mocskok rabszolgái. Kihalásra ítélt állatok.
Későn kaptunk észbe, igen.
De legalább észbe kaptunk.
A baj az csupán, öreg, hogy az már a dzsihád hatodik évében történt. Toledo és Madrid után. Róma és Debrecen után. A Párizsi vérengzés után. Miután már senki sem merte kidugni az orrát a lakásából, ha történetesen fehérnek született.
Hát igen.
Abbajada zászlóbontása előtt. A Szent Háború előtt.
Mire észbe kaptunk, és haldokló civilizációnk romjain összekapartuk azt, ami megmaradt, más választásunk nem maradt, mint felvenni velük a harcot. A tengeren túli szövetségeseink nagyjából ebben az időben ful­ladtak bele második, az elsőnél sokkal pusztítóbb polgárháborújukba. Flo­rida, Kalifornia feka banánköztársasággá vált, másutt hispán felkelések, mesztic és kaffer zavargások zilálták szét a jól szervezett államot, bizonyítva, hogy a legerősebb, legbüszkébb fa sem marad meg, ha belülről rágják szét a kártevők.
Nálunk sem volt jobb a helyzet. Az új határokat, amiket radioaktív sze­lek és savas folyamok mostak el időnként, messze északon sikerült meghúzni. És a tömérdek vér ellenére, amit kiontottunk a jeges felföldek védelmében, egyre északabbra és északabbra szorultunk. Az alaktalan tömeg önmagában nem veszedelmes, terjeszkedése elsősorban demográfiai hódítás, nem katonai, de vigyázz!, ha már túl sokan vannak, mindig akad közöttük elég fanatikus, aki hajlandó tovább folytatni a fajok harcát, immár fegyverrel. Tűzzel és vassal. Amire mindig büszkék voltunk, a technikai fejlettségünk, a civilizációnk, amely eljutott a csillagokba, most évek, évtizedek alatt összeomlott. A csapások után elvesztettük az ősi földeket, és visszaszorultunk északra. Ami maradt: Skócia, Norvégia és Finnország északi pereme, Izland... Kalinyingrád, Szentpétervár...
A fehér faj utolsó védőbástyái.
Hős germán lovagok, kelta és viking hódítók elfajzott utódai, gyengén és egyre gyengébben próbáltunk megálljt parancsolni a miénknél sza­porább gének és vér terjeszkedésének.
Ahogy ott álltam a Moldva szennyes vízében, és az arcomat fröcsköltem a húgyszagú lével, távoli testvéreimre gondoltam.
Mind másképpen harcolunk.
Én most éppen így, az ellenséges vonalak mögött.
Végső soron ne feledd el, a kezemben volt a végső döntés lehetősége. Egyedül rajtam múlott, hogy egyszer s mindenkorra véget vetek ennek az egésznek, és megnyitom a kaput Európa lassú és keserves visszahódítása előtt. Én lehettem volna az új kor keresztes lovagjainak vezére, az újjászülető eszmény első szentje.
Csakhogy...
Csakhogy...
Valami közbejött.
Azon a napon már csak három kapszula lapult a bőröm alatt.
 
 
10.
 
– Rá akar gyújtani?
– Igen – felelem. A vörös hajú felém nyújt egy pakli Lucky Strike-ot, és biztatóan rám is mosolyog. Nagyon igyekszik, azt meg kell hagyni.
–      Tudja – kezdi túlzott óvatossággal –, minket az érdekel első­sor­ban, hogyan történt. Mi okozta... azt a kis fennakadást. Miért történt, ami történt?
–      Van ennek utólag bármi jelentősége maga szerint?
–      Igen. Ez a kisiklott kísérlet nagyon sokba került az Északi Szövetségnek. Annyi pénzbe, amiből három könnyített hadosztály kiállítása kerül. Tudja maga, milyen jól jönne most nekünk három könnyített hadosztály az Észak-rajnai fronton?
Bólintok.
–      Sokba került, igen. De most már... Az Észak-rajnai front valószínűleg már összeomlott. Abbajada néhány napon belül elindítja a hajóit Izland ellen. Partra fognak szállni. És akkor... nem lesz idő újabb kísérletre.
–      Talán nem. Talán igen. Tudja, magánemberként az foglalkoztat, külső, avagy belső körülmények okozták-e a kisiklását.
–      Maga kisiklásnak nevezi?
–      Igaza van. – A hadnagy arca elvörösödik. – Nevezzük csak kudarcnak.
Ó, igen. Az a perverz mazochizmus!
–      Kudarcnak... – ismételtem papagájként. – Kudarcnak...
–      Szóval?
–      Ha csak erre kíváncsi, elmondom én magának: nem volt sem­mi­féle technikai malőr.
–      Meglehetősen sok kapszula maradt magánál az utolsó napokra...
–      Ez önmagában még nem lett volna baj. Kettőt kisebb fennakadásokkal, de időben kiszórtam. Közel volt a célterület, és ne feledje, hogy jó összeköttetésekkel rendelkeztem! Azon kívül erre képeztek ki, tettem a dolgomat. Nem akartam még egyszer olyan csapdába esni, mint a mélyvárosban.
–      Nem gyanakodtak magára?
–      De, biztosan. Odaát mindenki gyanakszik a másikra. Csakhogy én bizonyítottam már, és nem is keveset. Fehéreket öltem, együtt harcoltam velük az első sorokban, Drezdánál és Nor­mandiában, meg Walesben is. Sokan megjegyezték az arcomat és a nevemet. Tekintélyem volt a fanati­kusok között.
–      De hát akkor miért? Mi történt? Befolyásolták? Meggyőzték?
–      Igen... Nem... Nem tudom.
–      Ezt fejtse ki bővebben, legyen szíves!
Elgondolkodva bámulok rá. A sebeim piszkosul sajognak, és hirtelen nagyon fáradtnak érzem magam. Hallom, ahogy az Izland bázis felett süvítenek az északi szelek, és arra gondolok, néhány nap múlva úgyis mind meghalunk.
Mi értelme ennek az egésznek?
Lehunyom a szemem, és találomra kinyúlok a körülöttem örvénylő mozaikdarabkák közé. Az az aprócska kocka, amit ujjaim közé szorítok, hűvös és érdes.
Fehér fények táncolnak a felszínén.
 
 
11.
 
Sűrű, éles hópelyheket szórt szemünkbe a szél. Sebtiben megásott lövész­árokban rohadtunk, csizmás lábunk szennyvízbűzű lében tocsogott, mintha abból nőttünk volna ki, torzonborz, komor tekintetű, terepszínű emberállatok. Szar hely volt, de a közelben kellett elrejtenem a harmadik kapszulát. Sodocci doktor mindent pontosan megtervezett, a látszólag sze­szélyes ötszög valójában a pokol kapuit rajzolta ki a meggyalázott Európa térképén.
Pentagrammánk északi csúcsa felett a halál lengedezett. Ácsorogtunk az erjedés jeges folyamában, és vártuk a jelet.
Odaát orosz és finn egységek igyekeztek tartani a vonalaikat, de szerintem már ők is tudták, hogy Abbajada elit csapatai hajnalra kiűzik őket, vissza, egészen a fjordokig. Titkon persze abban reménykedtem, hogy nem döglenek meg mind a partokon, s vár szerencsétlenekre egy rozsdás teherhajó, vagy bármi, ami elmenekítheti őket Skóciába.
Mellettem Elea Al-Ager, egy fanatikus ománi nő leste az ellenséges lövészárok peremét, és közben halkan dúdolt egy régi Beatles-slágert, azt hiszem, éppen a Sárga tengeralattjárót. Elea. Apró mellű, széles csípőjű Elea. Hideg hajnalok szerelmese, szó nélkül, gyorsan szeretkező Elea. Kitűnő céllövő volt, láttam párszor, ahogy távcsöves puskával vörös vérpöffeteggé roncsolja egy-egy, pillanatra előbukkanó északi koponyáját.
Ahogy lestük az oroszokat és a finneket, hirtelen azt mondta nekem:
–      Tarek, te szerinted mi lesz, ha győzni fogunk? Ha a dzsihád diadal­maskodik?
–      Ezt hogy érted?
–      Mi lesz, ha a fehérek leteszik a fegyvert? Ha mindenütt átvesszük az uralmat.
–      Mi lenne? Hülyeségeket tudsz kérdezni. Mi bajod van?
–      Semmi, csak arra gondoltam, hogy... olyan sokfélék vagyunk. Mi lesz, ha a fehérek után ki kell irtanunk a feketéket is? Aztán a kínaikat.
–      Akkor kiirtjuk őket, Elea. Azt tesszük, amit tennünk kell.
Bólintott, fejét ráhajtotta távcsöves puskájára. Hosszú, éjfekete haja kibomlott sisakja alól. Érzem az illatát. Kívánom őt.
–      Mondd csak, Tarek, te szereted a Beatlest? – kérdezte halkan, nehogy a körülöttünk kornyadozó gárdisták meghallják.
 – Nem különösebben. Idegen. Undorító – vontam vállat, és igyekeztem nem gondolni arra a berlini lakótelepre, ahol felnőttem, az emeleti lakásra, melynek ablakában óraszám üvöltött a Sárga tengeralattjáró.
–      Pedig jó – mondta erre Elea tűnődve, mintha maga sem értené az egészet.
Egy darabig csend volt, aztán Elea hirtelen lőtt egyet, és szemközt egy északi holtan rogyott össze a lövészárokban.
Kurvára biztos voltam benne, hogy éppen ő is a Yellow Submarine-t dúdolta. Kurvára.
 
 
12.
 
– Innen mindent láthatsz – mondta a müezzin, és felemelte karját, mint­ha meg akarná ölelni az ébredő Párizst.
–      Igen, mindent – felvettem a gépfegyvert, megigazítottam a turbáno­mat, és egyetlen, óvatlan mozdulattal elhelyeztem a kapszulát a Notre Dame tornyának kövei között.
Röhögnöm kellett.
A vén szajha néhány hét múlva megtisztul majd, köszönhetően So­doc­ci doktornak, a fehér faj utolsó lángelméjének. De vajon örülni fog ennek a vén lotyó? Nem jobb-e neki így, ahogy most van? Nem jobb-e neki így, mocsokban, fertőben fortyogva? Nem jobb-e érlelni valamit, ami egyszer talán – tengernyi vajúdás után – megszülheti az újat?
–      Az új mindig vérben születik meg – fordult felém hirtelen a müezzin, és rám hunyorgott. – Tudtad ezt?
A szívem hevesebben dobogott a kelleténél, néhány pillanatig nem tudtam, vajon olvas-e a gondolataimban, vagy csak a Párizs egén ünnepi, vörös párába burkolózó, új napkorongra utal.
Ma sem tudom.
Csak hunyorgott rám, és amikor öregesen, csoszogva elindult lefelé a lépcsőn, talán csak véletlenül, megérintette a falra helyezett kapszulát.
–      Vérben... igen – motyogtam.
Valamiért azt kívántam, az öreg bárcsak halott lenne, mire mind az öt kapszulát a helyére rakom. Valamiért... egyszerűen csak nem akartam, hogy szenvedjen.
 
 

13.
 
– Talán jobb lenne, ha egyszerűen főbe lőnénk magát, és kihajítanánk a jégmezőkre – jegyzi meg a hadnagy komoran. Látom a szemén, hogy tényleg így gondolja. Nem állom meg mosolygás nélkül.
–      Az a maga baja, hogy túlságosan személyesen érinti minden – magyarázom neki. – Próbáljon meg felülemelkedni a saját érzésein, és próbáljon történelmi távlatokban gondolkodni!
–      Ahogy maga is, igaz? – Elnyomja félig szívott cigarettáját. – In­kább nem, köszönöm.
–      Nekem mindegy. Maga akarja megérteni, mi történt. Nem én.
–      Jól van. Szóval, hajlandó elárulni?
–      Minek?
–      Talán hasznát vesszük még az információnak.
–      Nem. Soha többé semminek sem vesszük hasznát. Vége, hadnagy. Érti? Vége!
Csak bámul rám, üresen, fáradtan.
–      Engem mindenesetre érdekel – sóhajtja aztán.
Nagyon szerette volna tudni.
Na ja.
Én is.
 
 
14.
 
Egy zsúfolt utcán sétálok. Valahol, egy zsúfolt és büdös nagyvárosban, vagy talán egy mozaiklapocska felszínén, lábam alatt narancsvörös fény táncol, fejem felett ólmos szárnyú, idegen angyalok kárognak.
Zsebre tett kézzel járom a sikátorokat, figyelem a forgatagot.
Szeretek sétálni, találgatom, hol lehetek.
Igen...
Néhány évvel ezelőtt... talán Róma... vagy Madrid...
Meleg van.
Kaftánomat átitatta a kebab, a szénen sütött archaba illata. Szeretem ezt az illatot, és szeretem az óceán sós szagát...
Nem, nem Róma.
Nem is Madrid.
Sevilla talán...
Sok a kaffer, jóval több, mint bárhol másutt. Észak Afrikaiak, kufárok, kereskedők, narkóárusok, fegyverkupecek, vérplazmabutikosok, csa­vargók, tolvajok, kurvák és gyilkosok, semmittevők, bámészkodók, üresszeműek és senkik. Elkorcsosult, genetikailag kilúgozott örökösei a régi korok hódítóinak. Sziklát vízcseppel morzsolók. Nyomorral terjeszkedő, legyőzhetetlen sereg katonái.
Befelé mosolygok, idegen nyelven imádkozom, még álmomban is.
Változnak az idők...
Nézem őket, az arcokat a tömegben.
Nyüzsögnek, sietnek a dolguk után, vagy csak bámulnak maguk elé, egy lelassuló, belső világba, viaskodva a nyomor férgeivel. Úgy tűnik, úgy élnek itt, mintha sok ezer éve itt élnének. Mintha nem létezett volna itt előttük egy álombéli birodalom, egy nép, egy nemzet, egy faj, ami uralta a világot századokon át. Nem, ezeknek sejtelmük sincs róla. Hátborzongató, igaz? Nem érdekli őket: használatba vették ezeket az utcákat, ezeket a tereket, a városokat, belakták, a maguk képére formálták, lecsupaszították, megtépték kőruháját, besarazták hófehér emlékét, telemocskolták temetőit, meghamisították múltját, megcsúfolták emlékét. Római márványdarabokat szórtak az idő kútjába, hős germán harcosok rozsdamarta kardlapjait, Pepsi Colás üvegcserepeket hajítottak utána, hab­szivacs kereszteket, s ráhintették ősi, makacs hiedelmeiket, hogy elfed­jék, örök időkre betemessék egy kézzel fogható világ utolsó nyomait is.
 Meleg van.
Legyek cikáznak mindenütt.
Legyek a húson, a bőr alatt.
Forróság, bűz és tömeg. Mindenütt ott vannak, El Cid csontjait nyalogatva, buta bizonyossággal, a hamisság hithű zászlai alatt gyülekezve.
Legyek.
Ragad a bőröm tőlük, de nem hessegetem el őket. Csak a fehér embert zavarják, én pedig itt és most egy vagyok ezek közül. Engem nem zavarhat.
Szunnita egyenruhában, kaftánban, mocskos farmerban, mezítelenül, izzadó testtel, lángoló szemmel.
Bámulom őket.
Hirtelen megtorpanok, a legyek immár szemem fehérjén lépkednek, ízelt lábuk belesüllyed a szaruhártyámba.
Mindenütt legyek...
Mindenütt rothadás.
Szapora nyomor, éhező milliók zsúfolt, mediterrán koporsója vesz körül. Remegve lenézek, s lábaim alatt elmosódott mozaiklapokat látok.
Ideje indulni.
Már csak két kapszula maradt.
 
 
15.
 
Vannak percek, melyeket egyedül kell megélni. Egy sziklán ücsörögve, magasan, a felhőkhöz közel, tiszta szférák közé szorítva a lelket.
Egyedül.
A Sziklán ülök, szemben velem Afrika partjai fehérlenek, csontszínre szítt, puszta kövek, oly távol, oly közel a történelemhez.
Minden csendes, fenségesen halott.
Szikrázik, megnyílik lelkem előtt az égbolt.
Van isten.
Itt van, a zsongó levegőben, az égkék tenger mélyén, a hófehéren izzó kövekben, a szívemben.
Ha tudnék, sírnék.
Megdöbbentő élmény így, egyedül. Ritka és felemelő: sehol egyetlen teremtett lélek, sehol egy savas felhő, egy nukleáris tócsa.
Csak a szél és a nap.
A sós levegő.
Mintha megszűnt volna az idő hatezer évvel ezelőtt, és itt felejtett volna engem, vagy... mintha egy mozaikdarabka lakatlan szigetén egyenest idesodort volna.
Itt újra embernek érzem magam.
Elnyom az álom, sarumat lerúgom felsebzett lábamról, és áhítattal tel­ve hallgatom a tenger édes moraját.
Ember vagyok.
Gyilkos.
Remegő kézzel kitapogatom a kapszulát.
Ez a negyedik.
A végzet vagyok, aki megtisztítja ezeket a köveket és vizeket a rákos sejtektől.
Isten ökle vagyok, aki igazságot szolgáltat.
Senki vagyok.
Legszívesebben örökké hallgatnám a tenger moraját.
 
 
16.
 
– Valamit tennünk kell – suttogta Sodocci doktor, miközben a moza­ik­da­rabkákat forgatta ujjai között a cseréptenger partján. – El fogjuk ve­szí­teni a háborút, ugye, tudod?
Nem válaszoltam azonnal. Velez ott állt, tőlünk nem messze, és a szom­szédos romokat fürkészte; bármelyik pillanatban előbukkanhatott egy kaukázusi előőrs. Ezekben a pillanatokban le is lőhettek volna minket, Sodocci is, és én is megbabonázva bámultuk a mozaikdarabkákat, mint akik kizökkentek az idő természetes folyamából.
–      Én nem akarok emlék lenni. Nem akarok kifakulni a létből, eltűnni a semmibe. Nekem gyerekeim vannak – suttogta a doktor, és könnyezni kezdett. – Azt akarom, hogy legyen jövőjük, érted? Jövő, ahol nincs gyűlölet, ahol nemcsak az oktalan állatnak van joga élni. Hol van a kifinomult tisztaság? Hol vannak a nemes eszmék, hol? Nem vehetik el tőlünk azt, ami a miénk!
–      Hát persze... – suttogtam magam elé bizonytalanul.
–      Ha mi eltűnünk innen... – hadarta Sodocci jóval később, a krími offenzíva előtti napon –, nem lesz többé senki, aki összeilleszti a mozaikdarabokat. A kép széthullik, örök időkre. A világ barbárságba süllyed, a szapora állatok uralják a földeket, és eltemetik civilizációnk nyomait.
Vacogtunk a hidegben.
–      Látod? – kérdezte hirtelen a doki, és a kristálytiszta, éjszakai égboltra mutatott. – Látod?
–      Egy csillag? – kérdeztem tűnődve.
–      A miénk. Emberek vannak rajta. Még évekig életben marad­hat­nak, de talán már tudják, hogy soha többé, senki sem megy fel értük, hogy lehozza őket. Ott pusztulnak el, a csillagok között.
–      Ha csak nem találnak maguk egy megoldást a hazatérésre – mondtam én.
–      Ugyan, miért találnának? Miért jönnének vissza? Hogy lássák, mi lett velünk? Hogy lássák, hová jutott a világ, amit maguk mögött hagytak? Szerintem jobb a csillagok közt meghalni. A csillagok tiszták. Fénye­sek. És nincsenek legyek.
 
 
17.
 
– Nagyon egyszerű – magyarázta Sodocci lelkesen. – Csak azt kell el­fo­gad­nunk, hogy nem vagyunk egy faj. Hasonlóak vagyunk, ez kétség­te­len. De nem azonosak. Más állatfajhoz tartozunk, igen, ugyanakkor ta­gad­hatatlan, közös családba kerültünk. De Káin is megölte a testvérét. Azt hiszed, ha nem teszi meg, Ábel életben hagyja?
–      Ez csak játék a szavakkal – ingattam a fejem, de azt akartam, hogy bárcsak meggyőznének a szavai. Hinni akartam. Az oltárt egy genetikai laboratórium hófehér kamrái helyettesítették, a szentségtartókat pedig kü­lönös lombikok és szövettároló edények.
–      Gének – mutatott egy kijelzőt. – Vércsoportok. Őssejtek.
–      Ez túl bonyolult nekem.
–      Dehogy. Egyszerű. Csak sokáig bűnös gondolatnak számított. Pedig a tények önmagukért beszélnek.
–      Félek, túl nagy a hibaszázalék – próbáltam ellenkezni, miközben a hófehér asztallapra kihelyezett, öt aprócska kapszulát bámultam.
–      Persze. Ez igaz – mondta a doki. – Na és? Mit veszthetünk? A dolog működik. Kipróbáltuk a hadifoglyokon. Működik, érted? És tudod, miért működik? Mert nem vagyunk egyformák.
–      Ez...
–      Erkölcsi kifogásaid vannak? – Sodocci arcán lenéző fintor jelent meg. – A fehér ember finnyáskodik? Mi van, mylord, ez így nem sportszerű?
–      Nem arról van szó, baszd meg. Nem arról.
–      Hanem, miről? Elhelyezed őket. Mind az ötöt. Aztán... amikor mind a helyére került, kapnak egy provokatőr-vírust a pentagramma közepébe, ami szelektálja a géneket és a vércsoportokat. Azt hiszik majd, bomba, de nem fog robbanni. Csak kiszisszen a fémmagból, láthatatlanul, hűvösen, akár a halál angyala. Gének. Vércsoportok. És isten pallosa végigsuhint Európa felett. Mint a zsidók megjelölt házai Egyiptomban. A halál angyalai tudni fogják, mely géneknek van joga életben maradni, és melyeknek nincs.
–      Mennyi időbe telik? – kérdeztem émelyegve.
–      Néhány hét. A házak, az épületek, a járművek, minden érintetlen marad. De aki nem olyan, mint mi vagyunk, az elpusztul. És mi visszaszerezzük tőlük, ami a miénk. Nem győzedelmeskedhet az oktalan állat a civilizáció felett. Nem hagyhatjuk magunkat, hogy eltemessen bennün­ket a történelem. Mások vagyunk. Jobbak. Értelmesebbek. A csillagok gyer­mekei vagyunk, nem állatok.
Miután a bőröm alá ültette a kapszulákat, mélyen a szemembe nézett.
–      Most minden rajtad múlik. Tudod, mit kell tenned. Nem túl bonyolult. Te vagy Szent György, és le kell győznöd a sárkányt. Te vagy az utolsó reményünk.
 
 
18.
 
Az utolsó kapszula volt csak hátra. És akkor történt valami. Pontosabban nem akkor történt, valószínűleg sokkal korábban, valami már régóta ott motoszkált az agyamban, tudat alatt munkált bennem, s egyszer csak gondolattá érett.
Egy magaslaton álltam, Berlin romjai felett, betonból emelt, rádio­ak­tív hegyen. Nem messze tőlem Abbajada önkéntesei meneteltek észak felé, hogy a dzsihád hatodik esztendejében véget vessenek a fehérek meg­maradt birodalmának, és elhozzák az új rendet. Észak felé mene­tel­tek, hogy behajózzák őket, és Skócia, Izland partjain tegyék őket ki is­mét.
Immár gyorsan terjedtek, mint a pestis, egyre szervezettebben, egyre ha­tékonyabban.
Talán tényleg csak az a fecni volt az ok.
Lehajoltam érte, és elmosolyodtam. Pár megsárgult kocka egy régi képregényből, német szöveggel. Gyermekkorom édes emlékei rohantak meg.
Aztán hirtelen elállt a szívverésem.
Bámultam a rajzokat, a bivalyerős germán lovagot, aki törzsének hős harcosaival lerohanja a római légiókat.
És akkor...
Nevezzem megvilágosodásnak?
Kiábrándulásnak?
Mindegy, minek nevezem.
Kutya egy érzés volt, annyi szent. De el kellett jönnie annak a percnek. Megkönnyebbültem. Mi vagyok én? Isten? A halál angyala? A vég­zet pallosa?
Nem.
Ember vagyok.
Gyilkos, de ember.
Isten is gyilkos, csak másképpen. És én nem akartam istent játszani.
Szépen lassan letettem a kapszulát egy kőre, és cafatokra lőttem.
Nem lesz pentagramma.
A másik négy sem fog így működni, az agresszor vírus pedig legfeljebb meghányat pár ezret közülük, de nem lesz dögvész, a gének pestise csak egy elvetélt gondolat marad.
Amikor elindultam, le a mélyváros felé, határozottan jobban éreztem magam.
Attól a perctől kezdve mindegy volt.
Hisz’ halott voltam, ahogy mind halottak vagyunk.
A szél magokat sodor a forró délről északra.
Ott fagyos a föld.
De a magok makacs igyekezettel a földbe fúrják magukat.
És valami új születik.
 
 
19.
 
A hadnagy sokáig hallgatott, cigarettája végéről az asztallapra hullott a hamu.
–      Nem hiszem, hogy ilyen egyszerű lett volna – mondta aztán.
–      Nem is volt az. Az ember nem egyszerű lény.
–      Mit akart mondani azzal a rajzzal? Miért volt olyan fontos magának?
–      Nem nekem volt fontos. Hát nem érti? Az őseinkről van szó. A mi civilizációnk büszke őseiről. Amikor a barbár germánok felbukkantak a ci­vilizált római birodalom határán, nem voltak egyebek, mint eltaposandó, veszedelmes horda. Halálos kór mindarra, ami az emberiség haladását és javát jelentette akkor. Mit gondol, ha a rómaiaknak lett volna ilyen pentagrammájuk, nem vetették volna be ellenünk? És mi lenne most a vi­lággal? Végtére is nem a rómaiak, hanem mi tettük azt olyanná, amilyen. Életképes lett volna itt bármi is, ha Róma győzedelmeskedik a friss vér felett? Létezne ma civilizáció?
–      Ezeknek a kérdéseknek nincs semmi értelme. – A vörös hajú lehajtotta fejét.
–      Persze. De bizonyos kérdéseknek igen. Például annak, hogy kinek van joga beleszólni isten törvényeibe?
–      Az ég szerelmére, ne legyen már szentimentális! Miféle törvények­ről beszél?
–      Felőlem nevezheti a természet törvényeinek is. Minden erről szól. A szél magokat sodor. Néha úgy tűnik, találomra. De valójában semmi sem történik találomra. Gének és vér terjednek a világban, keverednek és változnak. Nem mondhatjuk a szélnek, hogy ne sodorja többé a magot, nem mondhatjuk a folyónak, hogy ne sodorja többé az életet.
A hadnagy hallgatott, hosszan bámult rám.
Aztán hirtelen szedegetni kezdte a holmiját, és indulni készült.
–      Miféle teremtmény az, amelyik önként feladja a harcot, és inkább elpusztul, noha meglenne az eszköze rá, hogy megváltoztassa sorsát?
–      Ilyen.
–      Maga kudarcot vallott. Maga gyenge, mindössze erről van szó. Túl­ságosan megfertőzték az idegen eszmék. A mi harcunknak... – Elhall­gatott, a megfelelő szavakat kereste –, a mi harcunknak állhatatos férfiakra van szüksége, nem zavaros fejű pacifistákra. A végpusztulás peremén táncolunk, ne feledje!
–      Nem feledem. És nem vagyok pacifista. Harcos vagyok.
–      Nem, nem az.
–      Attól tartok, hadnagy, nem érti. Ha úgy kell lennie, mi fogunk győ­zedelmeskedni. Ha mi vagyunk az életképes jövő, akkor úrrá leszünk a káoszon, pentagramma nélkül is. Mi vagyunk a civilizáció, igaz? A fehér ember szomorú kötelessége uralni a világot, igaz? Hát, nemsokára eldől. Ha pedig nem...
Nem felelt, hirtelen mozdulattal előkapta pisztolyát, és csövét a hom­lokomhoz szorította.
De persze nem lőtt.
Nem az a fajta volt.
 
 
20.
 
Odakinn süvített a szél.
A hófehér fellegek mögött már hallani lehetett a közeledők kiáltásait. A bázis körül lövedékek csapódtak be, a magasban a próféta színeit viselő Sabre vadászbombázók dübörögtek. Lassan, de biztosan szorult körülöttünk a hurok.
Mindent egybevetve szép nap volt ez a halálra.
A hadnaggyal a lövészárokban találkoztam, csodálkozott, amikor mel­lételepedtem, és komótosan ellenőriztem a gépfegyvert, amit egy elesett angol mellől vettem fel.
–      Hát maga...?
Vállat vontam.
–      Talán csak adok egy esélyt a sorsnak – feleltem.
A magasból láttam magamat.
Amikor a hóförgetegből kibukkant az első iszlám gárdista, megeresz­tettem egy vidám sorozatot felé.
We all live in a Yellow Submarine...
Yellow Submarine
Yellow Submarine
Azt hiszem, fütyörésztem.
A mozaikkép millió darabra hullott, s a kockákat lassan belepte a hó.


1.

Hunyadi
A hajnalcsillag fénye

Bán Mór nem kisebb célt tűzött ki maga elé nagyszabású történelmi regénysorozatával, mint hogy színes, mozgalmas tablóba foglalja a Hunyadiak dicsőségben és tragédiákban egyaránt bővelkedő korszakát. Az utolsó keresztes hadjárat véres bukásának idején került a világtörténelem színpadára a Hunyadi család. A havasalföldi kun kenézek leszármazottai vérrokonuk, Vlad fejedelem rettenetes bosszúja elől menekülnek Erdélybe, ahol Zsigmond magyar király szolgálatába álltak...


2.

Hunyadi
Az üstökös lángja

Ezernégyszázharmincegy. Miközben a Magyar Királyságot északon a huszita seregek dúlják, sorra megfutamítva Zsigmond király hadait, délen pedig a török terjeszkedése a Bizánci Császárság végóráit vetíti előre, Hunyadi János uralkodója kíséretében előbb Nürnbergbe, majd Milánóba kénytelen utazni. Zsigmond karnyújtásnyira került áhított céljától, a Német-római Birodalom császári koronájának megszerzésétől, és a birodalmi politikai játszmák részeként a milánói Visconti herceg rendelkezésére bocsátja Hunyadit és csapatát a Velence ellen folytatott háborúban...


3.

Hunyadi
A csillagösvény hídja

Zsigmond király halála után a gyengekezű Habsburg Albertre száll a Szent Korona. Személye megosztja a magyar nemességet, és a cseh trónért is hadba kell vonulnia a lengyel uralkodó ellen. A csehországi hadjáratra ígéretéhez híven elkíséri Albert királyt Hunyadi János is, pedig nagyon nagy szükség lenne rá birtokain és Erdélyben: jobbágyai elégedetlenkednek, a városokat és a falvakat török portyázó seregek dúlják, és Hunyadvár is közvetlen veszélybe kerül - benne Szilágyi Erzsébettel és a hétéves Hunyadi Lászlóval...


4.

Hunyadi
A hadak villáma

Zsigmond király halála után a gyengekezű Habsburg Albertre száll a Szent Korona. Személye megosztja a magyar nemességet, és a cseh trónért is hadba kell vonulnia a lengyel uralkodó ellen. A csehországi hadjáratra ígéretéhez híven elkíséri Albert királyt Hunyadi János is, pedig nagyon nagy szükség lenne rá birtokain és Erdélyben: jobbágyai elégedetlenkednek, a városokat és a falvakat török portyázó seregek dúlják, és Hunyadvár is közvetlen veszélybe kerül - benne Szilágyi Erzsébettel és a hétéves Hunyadi Lászlóval...


5.

Hunyadi
A mennydörgés kapuja

Bán Mór nagyívű történelmi regényciklusának ötödik kötete a magyar történelem talán legdicsőbb, s mégis legellentmondásosabb korszakának egyik kulcsfigurája, Hunyadi János szerepét mutatja be a Habsburg Albert király halálát követő kettős királyválasztás széthúzástól terhes éveiben. Ezernégyszáznegyven. A Szent Korona elrablását követően vészterhes idők köszöntenek a Magyar Királyságra. Rövid időn belül két új királyt is megkoronáznak Székesfehérvárott: egy néhány hetes csecsemőt, és a tizenhat esztendős lengyel Ulászlót. Az ország kettészakad, s a pártok között véres polgárháború robban ki. Hunyadi Jánosnak is el kell döntenie, melyik oldalra áll. Ám miközben a magyar főurak egymás ellen kelnek hadra, egymás birtokait prédálják, Murád szultán kihasználva a zűrzavart, hatalmas sereggel indul meg, hogy elfoglalja a Magyarország kapujának tartott Nándorfehérvárt. A bárók nem küldenek felmentő sereget, egyedül Hunyadi siet a szorongatott erőd megsegítésére...
© 2011 Hunyadikonyv.hu | All Rights Reserved