DZSIHÁD

Feltöltve: 2015.01.14 16:48 |

 Kim Lancehagen

Copyright © Bán János, 2003
 
 
 
And when our worlds
They fall apart
When the walls come trumbling in
Though we deserve it
It will be worth it
                                           DM: Halo
 
 
 
 
1.
 
Csak villanások maradtak. Körvonal és idõkeret nélküli, fénnyel teli képek. Úgy sze­de­getem most össze ezeket a képeket, mint annak a régi, szevasztopoli padlómozaiknak a darabkáit, amit még Sodocci doktorral fedeztünk fel a város romjai alatt. Miféle mozaikok voltak vajon? A történelem hajnalán épült görög palota átriumának, egy számûzött szeldzsuk herceg magányos szobájának maradványai, vagy egy szovjet GEPU-tiszt rezidenciájának giccses padlózat-koc­kái? Akkor sem tudtam a választ, és az óta sem találtam rá.
Mindegy.
Nem ez a lényeg.
Akkor, ott szerettem volna hinni, hogy valami értékeset fedeztünk fel, de sajnos, sem én, sem Sodocci nem konyítottunk a régészethez. Maradt a puszta remény, hogy abban az elmebeteg vadonban rábukkantunk egy halovány fénysugárra, ami visszatükrözött valamit a boldog idõkbõl. Kü­lönös – amikor sok évvel késõbb, egy napon magamhoz tértem a cellában –, megelevenedett elõttem az a romhalmaz, közepén a gyönyörû mozaikdarabokkal. Sokáig semmi másra nem tudtam gondolni, csak erre.
Émelyegtem, szédültem, és a fejem felett himbálózó, csupasz izzó fénye szinte égette halántékomat. Remegõ kézzel végigsimítottam, és letöröltem róla az izzadságcseppeket.
Hol vagyok?
Cella.
Egyedül.
Lüktetett a homlokom, és éreztem, hogy a vállam, a bordáim és a bokám több helyütt megsérültek. Nem szívesen nyitottam ki a szemem, pupillámat vakító, sárga fénymázzal bombázta a lámpaizzó; mégis, amikor végigmértem magam, láttam, hogy patyolat­tiszta egyenruhát húztak rám.
Rohadt cinizmus, gondoltam akkor.
Aztán visszazuhantam a féltudatlan álomba, amibõl a durva és tolakodó fény ragadott ki, s megint csak a mozaikpadló járt az eszemben. Táncoltak körülöttem a darabkái, örvénylettek, a lámpaizzó sárga fénye megfürdette õket, és kilúgozta a képeket róluk. De csak egy rövid idõre. Végtére is a képek elõl nem volt menekvés – azt hiszem. Akarták, hogy elõlebegjenek agyam örök idõkre bezártak hitt bugyraiból, akarták, hogy lássam õket, hogy újra éljem õket.
Mozaikdarabok.
Próbáltam elképzelni magamnak a régmúlt árnyakat, kik valaha azokat a mozaikköveket tapodták, hagytam, hogy megelevenedjenek elõttem a rompalota elmúlt évszázadai, ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy mindez nem egyéb, mint menekülés. Holmi nevetséges kapaszkodót kerestem magamnak. Miért? Egyszerûen csak nem akartam a küldetésre gondolni. Nem akartam mindarra gondolni, ami az utóbbi öthétben történt velem.
Csodálod, baszd meg?
Szevasztopolban több éve jártam, még a III. Kaukázusi Háborúban. Leszakadtunk az alakulattól, elõreszegezett gépfegyverekkel lépkedtünk az üvegcseréptenger színén, mint három bizarr, poszt-apokaliptikus Krisztus, terepszínû lebernyegben. Bágyadt tavaszi reggelen találtuk meg a padló mozaikjának darabjait az üvegtenger partján, és – emlékszem – Velez mindenféle baromnak lehordott minket, amiért a doki meg én hosszasan vizsgálgattuk a darabkák kivehetetlen, elmosódott díszítését. De a doki meg én tudtuk, hogy a gránáttalálattól széttöredezett, meggyalázott mozaik minden egyes kis kockája egy-egy önálló történet, olyan történetek sora, melyek közül néhány több ezer éve történt itt, mások csak ezután fognak lezajlani, valahol egészen másutt. Miközben elgémberedett ujjakkal fogdostuk, és bámultuk õket, s hallhattuk a nukleáris szél süvítését a dóm romjai között, néhány pillanatra – azt hiszem –, néhány percre megtaláltuk a boldogságot.
Végtére is nem árt tudni, miért harcol az ember, nem?
 
2.
 
...............
A himbálózó lámpaizzó.
.........Acélpadló.
Egyenruha... tiszta... nem ez volt rajtam... nem. Kaftán. Szunnita egyen­ruha... Farmer... Szakadt... mocskos... amilyen kell...
 
Ez
nagyon
FÁJ!!!!!!!!
 
Amikor kicsit kitisztul, múlik a kín, megtalálom magam a cellában. És megint látom, ahogy elõttem, a semmiben lebegnek a mozaikdarabkák, az jó. Csendes. Megnyugtató.
 
...............
 
Sejtelmem sincs, mennyi ideig tartott, de talán nem is számít. Táncoltak körülöttem a mozaikkövek, aztán, ahogy a rohadék agyam szépen, fokozatosan feladta a hiábavaló ellenállást, a kõkockák töredezett felszínén eleven, mozgó képek jelentek meg.
–      Jaj, ne, a kurva életbe, ezt ne! – vinnyogtam, de már nem tudtam sírni. Valószínûleg kezdett múlni a fájdalomcsillapító hatása is... semmi sem tart örökké... és a sebeim durva szimfóniát üvöltöttek a tudatomba.
Végül is nem csodálom, hogy így történt. Megadtam magam: inkább a képek, mint a fájdalom – persze ez is kibaszott nagy önámítás volt, de sebaj! Ne felejtsd el, hogy egy, kétszer két méteres, acélfalú cella padlóján görnyedtem, talán napok óta már, fejem felett egyetlen, himbálózó lámpaizzóval.
Nézzünk szembe vele? – kérdeztem magamtól teljesen feleslegesen.
Miért ne? Amit tettem, azért vállalom a felelõsséget – hajtogattam magamban, de tudtam, hogy ez nem számít. Nemsokára jönnek és elvisznek kihallgatni. Nekik aztán mondhatok bármit. Nem fogják megérteni. Nem fogják elhinni. Én sem hittem volna el egyetlen szavam sem, ha történetesen nem én élem át az egészet.
A küldetést.
A küldetést, ami...
 
........................
 
Nem.
.
.
.
.
.
Még nem tudtam kimondani magamban sem.
Korai volt.
Sebláztól gyötörve hagytam hát, hogy a végtelen peremén körülöttem lebegõ, töredezett mozaikokon életre keljenek a képek.
 
 
3.
 
Az elsõ különösen, már-már meglepõen éles volt. Csak azt nem tudom, honnan áradt be a fénysugár. A müezzin csoszogós, öreges léptekkel hágta a lépcsõfokokat, néhány lépéssel járt elõttem. Nagyokat szuszogott, néha oldalra fordította a fejét, és ilyenkor olyan furcsán megcsillantak nagy, vizenyõs szemei. Szürke szemek voltak, jóindulatú, mindenbe belenyugvó szemek.
Vén volt, mint a Pont Neuf csontfehér kövei, de azt mondta, már itt született, olyan szakállat eresztett, mint amilyet a próféta, évezredekkel korábban. És el ne felejtsem, ahogy a lépcsõn felhúzta kaftánját, mögötte zihálva észrevettem, hogy egyszerû Adi­dast tapos. Végül is különös átmenete volt a múltnak és a jövõnek, ami a városra várt.
Mit akartam még mondani róla? Ja igen, a fény.
Utólag úgy tûnik, mintha a fény valami zöld templomi üvegablakon át szûrõdött be, de ez baromság, a toronyban nem voltak üvegablakok: csak poros félhomály, hõség, és szar és dögszag.
Igen.
Valami rohadt a közelben, talán az öreg gerendák közt.
De fény nem volt.
Nem lehetett.
Amikor felértünk, minden kitisztult. A Párizs felett süvítõ, téli szél belekapott az öreg kaftánjába és szakállába, no meg az én terepszínû köpenyembe. Felélénkültem, végtére is közeledett a hajnal, és nehéz éjszaka állt mögöttem. Alattunk még aludt a város, ónos párába burkolózott, csak a Mont Marte és a Rue Saint Denise, a kurvák utcája felõl vibráltak a neonsorlámpák, áttörve a párát, és persze a déli Mecset reflektora pász­tá­zott körbe a metropolisz felett, idõnként a szemünkbe vakítva.
Mégis, jó volt odafönn állni. Jó volt hallgatni a Szajna emberi füllel nem hallható csobogását, ahogy megtört az aknaelhárító mólón a víz. A közelben páncélosok dübörögtek a keresztény negyed felé, és ha nagyon figyeltem, hallhattam a zárni készülõ, belvárosi lokálok bûnös nyüzsgését. Úgy éreztem magam, mint a ragadozó, amely kiélezett érzékei révén olyasmit is hall, amit más nem hallhat, olyasmit is lát, amit más nem láthat.
Régen láttam Párizst, s most, hogy a lábaim elõtt hevert, könnyeket csalt a szemembe. Szerencsére az öreg nem vette észre, hálásan megveregette a vállamat, amiért segítettem felcipelni a hangosító berendezést, és elvette a DK–467-esét. Aztán hátát a hideg kõfalnak vetette, és néhány percig magába mélyedve meditált.
Nem zavartam.
Arra gondoltam, hogy nem messze a várostól, Abbajada táborában már legalább kétszázezer önkéntes gyûlt össze, arabok, kafferok, törökök, cigányok, afgánok. Ezekben a percekben még alszanak mind, zsúfolt, jéghideg termekben, régi iskolai csarnokokban, folyosókon, a házakban, a katonai sátrakban, mindenütt. És ezt az alvó sáskahadat, fegyelmezett fekete pestiscsõcseléket nemsokára ébreszteni fogja egy másik müezzin. Imádkozni fognak, aztán tisztálkodnak, reggeliznek, és közben egy szót sem szólnak egymáshoz.
Készülnek.
Egy cigire gyújtottam, és türelmesen figyeltem, hogyan mormolja magában igéit a müezzin. Néztem a horizonton kibomló fényeket, és most már a világunk végét jelentõ falra gondoltam. A falon túli, megmaradt, összezsugorodott civilizációra. Az enyéimre.
Az izlandi bázison fél hétkor van ébresztõ. Hajnalra kihûlnek a hálótermek, de a holland és dán nõi személyzet nyolcra egészen tisztességesen felfûti õket. A reggelire gondoltam, a forró kávéra, ami nem volt olyan jó, mint ezeké, viszont egészen otthon ízû volt. Eszembe jutott, hogy mi mennyit beszélünk, miközben eszünk, sületlen baromságokat, álmos közhelyeket, szükségtelen semmiségeket, mégis,
Mégis...
A francba...
Picsába...
Még csak az hiányzik, hogy elkapjon a honvágy. Alig két hete kezdõdött a küldetésem. Persze éppen ez az elsõ két hét mindig a legnehezebb, legalábbis azt mondják. Nekem nem. Most azonban, ahogy néztem az ébredezõ Párizst, hirtelen iszonyúan nehéznek tûnt. Korábban is megfigyeltem magamon, hogy a honvágyat általában az idegentõl való félelem és a szorongás is élesztgeti bennem.
Ez a Párizs már idegen volt nekem.
Ellenséges.
Amikor az öreg befejezte a meditációt, és a korláthoz lépett, ösztönösen imához készülõdtem én is. Mint egy engedelmes kutya. Kifogástalanul tudtam imádkozni, ismertem a müezzin nyelvének minden árnyalatát, azokat is, melyek a mindenhatóval kapcsolatos kifejezésekre vonatkoztak, a fundamentalisták mind a három csoportjának dialektusában.
Éppen ezért küldtek engem.
Megfelelõ ember, kényes feladatra.
Miközben Párizs felett néhány, a próféta színeit viselõ Sabre húzott el, a müezzin a pirkadó égnek emelte arcát, és belekezdett az imába. Hangja messzire szállt, és ébresztette az alvó várost, a nagy, feslett szajhát.
Valahol az Eiffel-torony roncsai között gyülevész kafferek kurjongattak, üvegcsörömpölés és szitkozódás harsant, de egy kurta géppisztolysorozat hamar elnémította õket.
–      Allah u akbar! Allah u akbar! – szárnyalt a müezzin hangja a kettõ közül megmaradt, egyetlen toronyból.
–      Allah u akbar! Allah u akbar! – recsegte az erõsítõ néhány tizedmásodperces késéssel, és szórta szét a metropolisz felett az öreg énekét.
Nem ez volt a város legmagasabb épülete, de az iszlám milicisták ragaszkodtak hozzá, hogy innen szóljon az ige. Hallottam, Abbajada emberei legszívesebben Mohamed Éktornyának nevezték.
Én néha még Notre Dame-nak hívtam magamban.
Néha.


4.
 
Szédülök. A müezzin rikolt, orrhangon kántál, az erõsítõ belesípol kicsit. Meg kell kapaszkodnom. A mozaikkocka pörög a semmiben, a sárga lámpaizzó fénye azonban lecsordult a lapjáról, és lesodor róla engem is.
Zuhanok.
Egy ütés.
Még egy.
Rossz ébredés.
Megragadnak, visznek.
Hideg folyosó.
Sápadt, túlvilági alakok botladoznak mellettem, ugyanolyan egyenru­hát viselnek, mint én.
Elmosolyodok.
Ez tényleg kibaszott nagy cinizmus. Nyugodtan meghagyhatták volna a kaftánomat, vagy akár a terepszínû szunnita-uniformist. Tiszta sor. De nem. Ragaszkodnak a formaságokhoz. A mosolyom az arcomra ragad, mint valami ostoba maszk. Mellettünk dán és holland katonanõk: talán lát­tam már õket, talán nem. Talán szeretkeztem már velük, talán nem. Teljesen mindegy.
Nem ez számít.
Hanem ez a furcsa bizsergés a beleimben.
Otthon vagyok.
Ezt éreztem a cellában is.
Otthon.
Még a lámpaizzó is ezt égette a szaruhártyámba.
 
 
5.
 
–Jól van – mondja, és leül velem szemben, egy barna íróasztal mögé. Az egyenruhája recseg, mintha vadonatúj lenne rajta minden. Valószínû­leg az is, frissen fertõtlenített, kifogástalan hadnagyi egyenruha, az Észa­ki Hadtest emblémájával a vállán. Megint kérdez: – Hogy van?
–      Szarul.
Ez az én hangom volt.
–      Most ki fogom hallgatni.
–      Tudom. Kezdje csak nyugodtan.
Ránézek.
Nagy, kerek feje van, vörös, rövidre nyírt haja szinte teljesen eltûnik a tányérsapka alatt. Fiatal, nagyon fiatal. Talán húsz lehet. Biztosan ír. Vagy angol. (Nem sokkal késõbb megtudtam, hogy Zeibewitznek hívják, és palesztinai menekült, az Északi Cionista hadtest önkéntese. Így ismerje ki magát az ember a külsõ alapján!)
–      Jól van – ismétli, és az elõtte heverõ jegyzõkönyvre pillant.
–      Nem volt könnyû megtalálnunk magát, tudja-e?
Nem felelek. Persze, hogy tudom.
Kit érdekel?
–      Az adóvevõ jele már csaknem eltûnt, amikor a különleges osztag felvette Berlinben.
–      Sajnálom, de nem emlékszem rá – sóhajtom tûnõdve. Ez volt az igazság.
A vörös hajú hallgat, a tollával játszik.
–      Tegnap megvizsgálták, amíg aludt – mondja aztán érzelemmentes hangon. Még csak gyakorolja a kihallgatást, de máris egészen jól csinálja. – Számos sebesülést szerzett az öt hét alatt, de egészen kétségtelen, hogy nincsen maradandó tudati károsodása.
–      Tudom, hogy nincs.
Bólogat. Õ is tudja, hogy tudom. Jó látni, hogy legalább nyílt kártyák­kal játszik.
Hallgat. Jelentõségteljes csend. Mélyen a szemembe néz. Most meg fogja kérdezni, hogy miért csináltam? Pontosabban, hogy miért nem csináltam?
–      Miért csinálta? – kérdezi halkan. – Hiszen ideát nagyon számítottunk magára. Maga volt az utolsó reményünk.
Tudom, baszd meg!... Tudom!... Én is számítottam magamra...
–      Tud valamilyen elfogadható magyarázatot arra, hogy miért nem teljesítette a küldetést? Tudomásunk szerint minden létezõ feltétel adott volt a sikerhez. Az akció elõkészületei nagyon sokba kerültek az Északi Szövetségnek...
Hallgat, a szavai fogadtatását méri fel.
Azt mérheti: végtére is nem mondott semmi újat, ha meg arra számít, hogy elönt a lelkiismeret-furdalás, akkor nagyot téved.
–      Úgy tudom... – A jegyzõkönyvét lapozgatja. Mi a fenét tudhat az a kurva jegyzõkönyv? – Tudomásom szerint elhelyezte csaknem az összes kapszulát. Minden jól ment. Jól csinálta, pontosan a kiképzésnek megfelelõen. Tudom, hogy nem lehetett könnyû, de... – elhallgat, a tol­lat lekoppantja az íróasztalra. – Közbejött esetleg valami? Valami elõre ki nem számítható?
Rávigyorgok.
Így van ez. Tudod, mindig közbejön valami. Valami elõre ki nem számítható. Mindig. Mérget vehetsz rá, öreg...
 
 
6.
 
Mozaiklapok foszforeszkálnak a semmiben, lapjukon idegen fények viháncolnak. Az egyik kicsit szürke, kicsit tompa.
Mélyváros.
Itt a kaftán vagy az egyenruha sem igazán segít, tudod, ez olyan hely, ahová a fanatikus milicisták sem szívesen merészkednek le. Hülyék lennének. Úgy vannak vele, hogy egy nap, ha a dzsihád már elérte célját, és mi letesszük a fegyvert, megtisztítják majd ezeket a gócokat is. Addig ráérnek, nem? Addig maradnak a bûzös, napfény nélküli sikátorok, föld­be mélyesztett, radioaktív betonteknõk. Vér és geci csorog itt minden zug­ban, az agyak kollektív masszába kocsonyásodnak a töméntelen anyag­tól, amit magukba pumpálnak a fekák, törökök, cigányok, meg az a sokféle söpredék, ami lakja a teknõket.
Neonfény és borotvapenge.
Kezded már kapizsgálni, haver?
Nem?
Jól van, akkor elmondok neked valamit a mélyvárosról, csak hogy tudd. Rosszabb helyek ezek, mint Abbajada kiképzõ táborai. Ott legalább fogalmad lehet, hogy mire számíthatsz. Tudod, hogy miért harcolsz, ki ellen, és tudod, hogy mit várnak el tõled. De a teknõkben nincs semmi, amiben biztos lehetnél, csak az, hogy veszélyben vagy.
Szóval mellõztem a kaftánt és a terepszínû szunnita egyenruhát is. Far­mert húztam és kabátot. A szakállam rendben volt, és a pigment-im­plant­befecskendezésnek köszönhetõen a bõröm színe is. Készen álltam. Nem, ez hülyeség, nem álltam készen, mindössze nem halogathattam to­vább az akciót. A terv szerint az egyik kapszulát odalent kellett el­he­lyez­nem.
 
 
7.
 
Bélsalak és forró higany csöpögött a csövekrõl, az egyikbõl ez, a másikból az. Senkit sem zavart. Tolongtak. Nyomultak. Egymáshoz dörgölõztek, izzadt farkak kerültek elõ a nadrágokból, egyesek már itt, a kapu elõtt térdre omlottak, hogy végigszopják a testõröket, s akadtak, akik va­lami mást ígértek, csak hogy beengedjék õket.
Nekem volt egy nagyon jó kis adum, egy görög levágott feje. A megfelelõ idõben és a megfelelõ helyen átvettem a csomagot egy balkáni fejvadásztól, aki úgy vigyorgott rám, mintha az agyamba látott volna. Kíváncsi voltam, mit láthat ott, tudja-e a rohadék például, hogy a szakállas mudzsahed, aki elõtte áll, ki is valójában. Ha tudta is, nem foglalkozott vele, csak a pénzt markolta fel, káromkodott egyet, és már el is tûnt a ködpárás vaslabirintusban.
Én meg vittem a fejet. Akárkié is volt, jó belépõnek bizonyult, a kétszáz kilós cigány, aki a forró, higanyos falat támasztotta a haverjaival, csak ráhederített, majd félretaszította a farkát szopó, vézna kiscsajt, és fel­csuklott meglepetésében. Én már bent is voltam, igyekeztem, nehogy valamelyik szamuráj meggondolja magát. A kezdeti siker felbátorított, azt hittem, hamar megleszek. A doktor meglehetõsen kretén módon jelölte be a térképen a kapszulák elhelyezési pontjait, ám ezen már végképp nem segíthettem.
Ez lett volna a második. De elszúrtam.
Leérve a higanykupac alá ugyanis, valami mellbevágott. Belélegeztem azt a szart, és ez azt jelentette, hogy fogoly vagyok. Sárga, könnyû pára borította el az agyamat. Markolásztam a görög fejét a göndör hajánál fogva, és kábán vigyorogtam, amikor egy nagydarab fekakaffer gom­bolni kezdte a sliccét, hogy a koponya szájába gyömöszölje a farkát. Vihogtam, és fogadást kötöttem valami törökkel, hogy nem fog sikerülni neki. A plafonból sziszegve csapott ki az újabb adag gennysárga füst, sûrûbb és aljasabb, mint a korábbi. Jó páran a földön henteregtek már, az utolsó, amire emlékszem, az volt, hogy oldalról belopódzott pár arab, és lefogtak valakit ott középen, hogy rendesen megcsinálják. Ez volt az, amit mondtam: neonfény és borotvapenge. Villogott, ömlött minden a há­nyadék- és vérlevesben.
Akkorra nem tudtam már, miért vagyok itt, mit akartam egyáltalán. Pedig a kapszula ott lapult ujjam hegye alatt.
 
 
8.
 
Hat nappal késõbb, forrón, szenvedélyesen összeölelkezve feküdtünk, olajos bõrû, csillogó szép szeretõm és én. Nagyon mélyen voltunk, puha selyem és szatén tapétázta a gigászi, óriási olajoshordó belsejét, ami valami sportcsarnok alatt rohadt a betonfoglalatban.
Amikor magamhoz tértem, és kedvesem fürtjeit simogattam, arra gon­doltam, ez az otthonunk.
Csakhogy – szerencsémre – hirtelen elfogyott a sárga gáz, a levegõ kitisztult, legalábbis elpárolgott belõle, minden, ami a húgyszínû álomból maradt. Az ébredés és az eszmélés fájdalmas volt. Olajos bõrû, csillogó szép szeretõm nem igazán értette, miért vágom el a torkát, de én nagyon jól tudtam. Patkányképû kis arab volt, és én éreztem, hogy alaposan kihasználta a testem az alatt a hat nap alatt. Igyekeztem nem gondolni rá, csak az járt a fejemben, hogy nagyon kevés idõm maradt a további négy kapszula elhelyezésére.
Gyorsan kellett cselekednem.
Kitapintottam ujjam hegyén a soron következõt, és kimetszettem, ugyanazon késsel, amivel szeretõm torkát elvágtam. Behívtam a koordinátákat, és kisurrantam a fészekbõl. És sejtheted: kitomboltam magam, mire megtaláltam azt a rohadt helyet. Amikor végre kimásztam, magam mögött hagytam a mélyvárost, a betonteknõt, felöltöttem a szunnita egyenruhát, és megmostam az arcom a prágai vár alatt csordogáló, savas folyó vizében, már csak megkönnyebbülést éreztem.
 
 
9.
 
A falon túlra gondoltam: haza.
Odakintre, ahol jeges északi szelek fújnak, ahol a fémbarakkok mélyén Shakespeare-t és Goethét olvasgatnak éjszakánként, ahol mindenki, akivel szembetalálkozom a folyosón, a testvérem, bármilyen nyelven is beszél.
Testvérem, mert azért küzd, amiért én.
Testvérem, mert szembeszállt a hódítókkal, akik patkányhordaként özönlötték el Európát.
Tudom, késõn kezdtük el a harcot.
Túlságosan késõn.
Az Izland-bázison gyakran gondoltam arra, hogyan ölném meg azokat, akik engedték, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Nem kellett sok idõ hozzá. Néhány nemzedék. Ezek gyorsan szaporodnak, kibaszottul gyorsan. Minél tetvesebb, minél aljasabb fajta, annál gyorsabban. Mi meg alud­tunk, elkábított minket az olcsó szöveg az igaz emberségrõl, az egyen­lõségrõl, a demokráciáról. Befogadtuk õket, és vágóhídra ítélt barom­ként bámultuk, hogyan nõnek a fejünkre. Nem is értem, mit gondol­tunk, mi lesz ennek a vége. Azt hiszem, egyáltalán nem gondolkodtunk. Nem mertünk gondolkodni.
Persze.
A szép szavak.
Egyenlõk vagyunk, csak az a baj, testvér, hogy ezek jönnek, elszaporodnak, és kitúrnak a saját otthonodból. Felpofoznak a saját lakásodban, fogdossák a feleséged, megdugják a lányodat, fiadat, elvágják a torkát, szopós kis csicskát csinálnak belõle, aki a sárga szaron él, szétizzadja az agyát, gyakorlatilag megszûnik létezni.
Most már tudjuk, hogy megy ez.
Jöttek vendégmunkásként, illegális bevándorlóként, és eleinte meghúz­ták magukat, örültek a szép, új világnak. De közben persze figyeltek, alattomos kis gecik! Aztán jöttek, még többen jöttek. Egy napon csak azon kaptuk magunkat, hogy saját városaink külsõ negyedeiben több csa­doros, burnuszos, füstös képû idegent látunk, mint fehér embert.
És akkor már késõ volt.
Akkor már Amszterdam és Párizs, Berlin leggyakoribb újszülött neve a Mohamed lett, és nem Pierre, Jean, Hans, Olsen, már késõ volt.
Mohamed, érted?
Aki szót emelt a szaporodó idegenek ellen, azt bûnözõnek kiáltották ki, széplelkû faszkalapok próbálták kiközösíteni. De öreg, tudod, hol vannak most ezek a széplelkû faszkalapok? Megmondom, ha érdekel. Hat láb mélyen rohadnak, és a gyerekeik rabszolgák. Füstös képû mocskok rabszolgái. Kihalásra ítélt állatok.
Késõn kaptunk észbe, igen.
De legalább észbe kaptunk.
A baj az csupán, öreg, hogy az már a dzsihád hatodik évében történt. Toledo és Madrid után. Róma és Debrecen után. A Párizsi vérengzés után. Miután már senki sem merte kidugni az orrát a lakásából, ha történetesen fehérnek született.
Hát igen.
Abbajada zászlóbontása elõtt. A Szent Háború elõtt.
Mire észbe kaptunk, és haldokló civilizációnk romjain összekapartuk azt, ami megmaradt, más választásunk nem maradt, mint felvenni velük a harcot. A tengeren túli szövetségeseink nagyjából ebben az idõben ful­ladtak bele második, az elsõnél sokkal pusztítóbb polgárháborújukba. Flo­rida, Kalifornia feka banánköztársasággá vált, másutt hispán felkelések, mesztic és kaffer zavargások zilálták szét a jól szervezett államot, bizonyítva, hogy a legerõsebb, legbüszkébb fa sem marad meg, ha belülrõl rágják szét a kártevõk.
Nálunk sem volt jobb a helyzet. Az új határokat, amiket radioaktív sze­lek és savas folyamok mostak el idõnként, messze északon sikerült meghúzni. És a tömérdek vér ellenére, amit kiontottunk a jeges felföldek védelmében, egyre északabbra és északabbra szorultunk. Az alaktalan tömeg önmagában nem veszedelmes, terjeszkedése elsõsorban demográfiai hódítás, nem katonai, de vigyázz!, ha már túl sokan vannak, mindig akad közöttük elég fanatikus, aki hajlandó tovább folytatni a fajok harcát, immár fegyverrel. Tûzzel és vassal. Amire mindig büszkék voltunk, a technikai fejlettségünk, a civilizációnk, amely eljutott a csillagokba, most évek, évtizedek alatt összeomlott. A csapások után elvesztettük az õsi földeket, és visszaszorultunk északra. Ami maradt: Skócia, Norvégia és Finnország északi pereme, Izland... Kalinyingrád, Szentpétervár...
A fehér faj utolsó védõbástyái.
Hõs germán lovagok, kelta és viking hódítók elfajzott utódai, gyengén és egyre gyengébben próbáltunk megálljt parancsolni a miénknél sza­porább gének és vér terjeszkedésének.
Ahogy ott álltam a Moldva szennyes vízében, és az arcomat fröcsköltem a húgyszagú lével, távoli testvéreimre gondoltam.
Mind másképpen harcolunk.
Én most éppen így, az ellenséges vonalak mögött.
Végsõ soron ne feledd el, a kezemben volt a végsõ döntés lehetõsége. Egyedül rajtam múlott, hogy egyszer s mindenkorra véget vetek ennek az egésznek, és megnyitom a kaput Európa lassú és keserves visszahódítása elõtt. Én lehettem volna az új kor keresztes lovagjainak vezére, az újjászületõ eszmény elsõ szentje.
Csakhogy...
Csakhogy...
Valami közbejött.
Azon a napon már csak három kapszula lapult a bõröm alatt.
 
 
10.
 
– Rá akar gyújtani?
– Igen – felelem. A vörös hajú felém nyújt egy pakli Lucky Strike-ot, és biztatóan rám is mosolyog. Nagyon igyekszik, azt meg kell hagyni.
–      Tudja – kezdi túlzott óvatossággal –, minket az érdekel elsõ­sor­ban, hogyan történt. Mi okozta... azt a kis fennakadást. Miért történt, ami történt?
–      Van ennek utólag bármi jelentõsége maga szerint?
–      Igen. Ez a kisiklott kísérlet nagyon sokba került az Északi Szövetségnek. Annyi pénzbe, amibõl három könnyített hadosztály kiállítása kerül. Tudja maga, milyen jól jönne most nekünk három könnyített hadosztály az Észak-rajnai fronton?
Bólintok.
–      Sokba került, igen. De most már... Az Észak-rajnai front valószínûleg már összeomlott. Abbajada néhány napon belül elindítja a hajóit Izland ellen. Partra fognak szállni. És akkor... nem lesz idõ újabb kísérletre.
–      Talán nem. Talán igen. Tudja, magánemberként az foglalkoztat, külsõ, avagy belsõ körülmények okozták-e a kisiklását.
–      Maga kisiklásnak nevezi?
–      Igaza van. – A hadnagy arca elvörösödik. – Nevezzük csak kudarcnak.
Ó, igen. Az a perverz mazochizmus!
–      Kudarcnak... – ismételtem papagájként. – Kudarcnak...
–      Szóval?
–      Ha csak erre kíváncsi, elmondom én magának: nem volt sem­mi­féle technikai malõr.
–      Meglehetõsen sok kapszula maradt magánál az utolsó napokra...
–      Ez önmagában még nem lett volna baj. Kettõt kisebb fennakadásokkal, de idõben kiszórtam. Közel volt a célterület, és ne feledje, hogy jó összeköttetésekkel rendelkeztem! Azon kívül erre képeztek ki, tettem a dolgomat. Nem akartam még egyszer olyan csapdába esni, mint a mélyvárosban.
–      Nem gyanakodtak magára?
–      De, biztosan. Odaát mindenki gyanakszik a másikra. Csakhogy én bizonyítottam már, és nem is keveset. Fehéreket öltem, együtt harcoltam velük az elsõ sorokban, Drezdánál és Nor­mandiában, meg Walesben is. Sokan megjegyezték az arcomat és a nevemet. Tekintélyem volt a fanati­kusok között.
–      De hát akkor miért? Mi történt? Befolyásolták? Meggyõzték?
–      Igen... Nem... Nem tudom.
–      Ezt fejtse ki bõvebben, legyen szíves!
Elgondolkodva bámulok rá. A sebeim piszkosul sajognak, és hirtelen nagyon fáradtnak érzem magam. Hallom, ahogy az Izland bázis felett süvítenek az északi szelek, és arra gondolok, néhány nap múlva úgyis mind meghalunk.
Mi értelme ennek az egésznek?
Lehunyom a szemem, és találomra kinyúlok a körülöttem örvénylõ mozaikdarabkák közé. Az az aprócska kocka, amit ujjaim közé szorítok, hûvös és érdes.
Fehér fények táncolnak a felszínén.
 
 
11.
 
Sûrû, éles hópelyheket szórt szemünkbe a szél. Sebtiben megásott lövész­árokban rohadtunk, csizmás lábunk szennyvízbûzû lében tocsogott, mintha abból nõttünk volna ki, torzonborz, komor tekintetû, terepszínû emberállatok. Szar hely volt, de a közelben kellett elrejtenem a harmadik kapszulát. Sodocci doktor mindent pontosan megtervezett, a látszólag sze­szélyes ötszög valójában a pokol kapuit rajzolta ki a meggyalázott Európa térképén.
Pentagrammánk északi csúcsa felett a halál lengedezett. Ácsorogtunk az erjedés jeges folyamában, és vártuk a jelet.
Odaát orosz és finn egységek igyekeztek tartani a vonalaikat, de szerintem már õk is tudták, hogy Abbajada elit csapatai hajnalra kiûzik õket, vissza, egészen a fjordokig. Titkon persze abban reménykedtem, hogy nem döglenek meg mind a partokon, s vár szerencsétlenekre egy rozsdás teherhajó, vagy bármi, ami elmenekítheti õket Skóciába.
Mellettem Elea Al-Ager, egy fanatikus ománi nõ leste az ellenséges lövészárok peremét, és közben halkan dúdolt egy régi Beatles-slágert, azt hiszem, éppen a Sárga tengeralattjárót. Elea. Apró mellû, széles csípõjû Elea. Hideg hajnalok szerelmese, szó nélkül, gyorsan szeretkezõ Elea. Kitûnõ céllövõ volt, láttam párszor, ahogy távcsöves puskával vörös vérpöffeteggé roncsolja egy-egy, pillanatra elõbukkanó északi koponyáját.
Ahogy lestük az oroszokat és a finneket, hirtelen azt mondta nekem:
–      Tarek, te szerinted mi lesz, ha gyõzni fogunk? Ha a dzsihád diadal­maskodik?
–      Ezt hogy érted?
–      Mi lesz, ha a fehérek leteszik a fegyvert? Ha mindenütt átvesszük az uralmat.
–      Mi lenne? Hülyeségeket tudsz kérdezni. Mi bajod van?
–      Semmi, csak arra gondoltam, hogy... olyan sokfélék vagyunk. Mi lesz, ha a fehérek után ki kell irtanunk a feketéket is? Aztán a kínaikat.
–      Akkor kiirtjuk õket, Elea. Azt tesszük, amit tennünk kell.
Bólintott, fejét ráhajtotta távcsöves puskájára. Hosszú, éjfekete haja kibomlott sisakja alól. Érzem az illatát. Kívánom õt.
–      Mondd csak, Tarek, te szereted a Beatlest? – kérdezte halkan, nehogy a körülöttünk kornyadozó gárdisták meghallják.
 – Nem különösebben. Idegen. Undorító – vontam vállat, és igyekeztem nem gondolni arra a berlini lakótelepre, ahol felnõttem, az emeleti lakásra, melynek ablakában óraszám üvöltött a Sárga tengeralattjáró.
–      Pedig jó – mondta erre Elea tûnõdve, mintha maga sem értené az egészet.
Egy darabig csend volt, aztán Elea hirtelen lõtt egyet, és szemközt egy északi holtan rogyott össze a lövészárokban.
Kurvára biztos voltam benne, hogy éppen õ is a Yellow Submarine-t dúdolta. Kurvára.
 
 
12.
 
– Innen mindent láthatsz – mondta a müezzin, és felemelte karját, mint­ha meg akarná ölelni az ébredõ Párizst.
–      Igen, mindent – felvettem a gépfegyvert, megigazítottam a turbáno­mat, és egyetlen, óvatlan mozdulattal elhelyeztem a kapszulát a Notre Dame tornyának kövei között.
Röhögnöm kellett.
A vén szajha néhány hét múlva megtisztul majd, köszönhetõen So­doc­ci doktornak, a fehér faj utolsó lángelméjének. De vajon örülni fog ennek a vén lotyó? Nem jobb-e neki így, ahogy most van? Nem jobb-e neki így, mocsokban, fertõben fortyogva? Nem jobb-e érlelni valamit, ami egyszer talán – tengernyi vajúdás után – megszülheti az újat?
–      Az új mindig vérben születik meg – fordult felém hirtelen a müezzin, és rám hunyorgott. – Tudtad ezt?
A szívem hevesebben dobogott a kelleténél, néhány pillanatig nem tudtam, vajon olvas-e a gondolataimban, vagy csak a Párizs egén ünnepi, vörös párába burkolózó, új napkorongra utal.
Ma sem tudom.
Csak hunyorgott rám, és amikor öregesen, csoszogva elindult lefelé a lépcsõn, talán csak véletlenül, megérintette a falra helyezett kapszulát.
–      Vérben... igen – motyogtam.
Valamiért azt kívántam, az öreg bárcsak halott lenne, mire mind az öt kapszulát a helyére rakom. Valamiért... egyszerûen csak nem akartam, hogy szenvedjen.
 
 

13.
 
– Talán jobb lenne, ha egyszerûen fõbe lõnénk magát, és kihajítanánk a jégmezõkre – jegyzi meg a hadnagy komoran. Látom a szemén, hogy tényleg így gondolja. Nem állom meg mosolygás nélkül.
–      Az a maga baja, hogy túlságosan személyesen érinti minden – magyarázom neki. – Próbáljon meg felülemelkedni a saját érzésein, és próbáljon történelmi távlatokban gondolkodni!
–      Ahogy maga is, igaz? – Elnyomja félig szívott cigarettáját. – In­kább nem, köszönöm.
–      Nekem mindegy. Maga akarja megérteni, mi történt. Nem én.
–      Jól van. Szóval, hajlandó elárulni?
–      Minek?
–      Talán hasznát vesszük még az információnak.
–      Nem. Soha többé semminek sem vesszük hasznát. Vége, hadnagy. Érti? Vége!
Csak bámul rám, üresen, fáradtan.
–      Engem mindenesetre érdekel – sóhajtja aztán.
Nagyon szerette volna tudni.
Na ja.
Én is.
 
 
14.
 
Egy zsúfolt utcán sétálok. Valahol, egy zsúfolt és büdös nagyvárosban, vagy talán egy mozaiklapocska felszínén, lábam alatt narancsvörös fény táncol, fejem felett ólmos szárnyú, idegen angyalok kárognak.
Zsebre tett kézzel járom a sikátorokat, figyelem a forgatagot.
Szeretek sétálni, találgatom, hol lehetek.
Igen...
Néhány évvel ezelõtt... talán Róma... vagy Madrid...
Meleg van.
Kaftánomat átitatta a kebab, a szénen sütött archaba illata. Szeretem ezt az illatot, és szeretem az óceán sós szagát...
Nem, nem Róma.
Nem is Madrid.
Sevilla talán...
Sok a kaffer, jóval több, mint bárhol másutt. Észak Afrikaiak, kufárok, kereskedõk, narkóárusok, fegyverkupecek, vérplazmabutikosok, csa­vargók, tolvajok, kurvák és gyilkosok, semmittevõk, bámészkodók, üresszemûek és senkik. Elkorcsosult, genetikailag kilúgozott örökösei a régi korok hódítóinak. Sziklát vízcseppel morzsolók. Nyomorral terjeszkedõ, legyõzhetetlen sereg katonái.
Befelé mosolygok, idegen nyelven imádkozom, még álmomban is.
Változnak az idõk...
Nézem õket, az arcokat a tömegben.
Nyüzsögnek, sietnek a dolguk után, vagy csak bámulnak maguk elé, egy lelassuló, belsõ világba, viaskodva a nyomor férgeivel. Úgy tûnik, úgy élnek itt, mintha sok ezer éve itt élnének. Mintha nem létezett volna itt elõttük egy álombéli birodalom, egy nép, egy nemzet, egy faj, ami uralta a világot századokon át. Nem, ezeknek sejtelmük sincs róla. Hátborzongató, igaz? Nem érdekli õket: használatba vették ezeket az utcákat, ezeket a tereket, a városokat, belakták, a maguk képére formálták, lecsupaszították, megtépték kõruháját, besarazták hófehér emlékét, telemocskolták temetõit, meghamisították múltját, megcsúfolták emlékét. Római márványdarabokat szórtak az idõ kútjába, hõs germán harcosok rozsdamarta kardlapjait, Pepsi Colás üvegcserepeket hajítottak utána, hab­szivacs kereszteket, s ráhintették õsi, makacs hiedelmeiket, hogy elfed­jék, örök idõkre betemessék egy kézzel fogható világ utolsó nyomait is.
 Meleg van.
Legyek cikáznak mindenütt.
Legyek a húson, a bõr alatt.
Forróság, bûz és tömeg. Mindenütt ott vannak, El Cid csontjait nyalogatva, buta bizonyossággal, a hamisság hithû zászlai alatt gyülekezve.
Legyek.
Ragad a bõröm tõlük, de nem hessegetem el õket. Csak a fehér embert zavarják, én pedig itt és most egy vagyok ezek közül. Engem nem zavarhat.
Szunnita egyenruhában, kaftánban, mocskos farmerban, mezítelenül, izzadó testtel, lángoló szemmel.
Bámulom õket.
Hirtelen megtorpanok, a legyek immár szemem fehérjén lépkednek, ízelt lábuk belesüllyed a szaruhártyámba.
Mindenütt legyek...
Mindenütt rothadás.
Szapora nyomor, éhezõ milliók zsúfolt, mediterrán koporsója vesz körül. Remegve lenézek, s lábaim alatt elmosódott mozaiklapokat látok.
Ideje indulni.
Már csak két kapszula maradt.
 
 
15.
 
Vannak percek, melyeket egyedül kell megélni. Egy sziklán ücsörögve, magasan, a felhõkhöz közel, tiszta szférák közé szorítva a lelket.
Egyedül.
A Sziklán ülök, szemben velem Afrika partjai fehérlenek, csontszínre szítt, puszta kövek, oly távol, oly közel a történelemhez.
Minden csendes, fenségesen halott.
Szikrázik, megnyílik lelkem elõtt az égbolt.
Van isten.
Itt van, a zsongó levegõben, az égkék tenger mélyén, a hófehéren izzó kövekben, a szívemben.
Ha tudnék, sírnék.
Megdöbbentõ élmény így, egyedül. Ritka és felemelõ: sehol egyetlen teremtett lélek, sehol egy savas felhõ, egy nukleáris tócsa.
Csak a szél és a nap.
A sós levegõ.
Mintha megszûnt volna az idõ hatezer évvel ezelõtt, és itt felejtett volna engem, vagy... mintha egy mozaikdarabka lakatlan szigetén egyenest idesodort volna.
Itt újra embernek érzem magam.
Elnyom az álom, sarumat lerúgom felsebzett lábamról, és áhítattal tel­ve hallgatom a tenger édes moraját.
Ember vagyok.
Gyilkos.
Remegõ kézzel kitapogatom a kapszulát.
Ez a negyedik.
A végzet vagyok, aki megtisztítja ezeket a köveket és vizeket a rákos sejtektõl.
Isten ökle vagyok, aki igazságot szolgáltat.
Senki vagyok.
Legszívesebben örökké hallgatnám a tenger moraját.
 
 
16.
 
– Valamit tennünk kell – suttogta Sodocci doktor, miközben a moza­ik­da­rabkákat forgatta ujjai között a cseréptenger partján. – El fogjuk ve­szí­teni a háborút, ugye, tudod?
Nem válaszoltam azonnal. Velez ott állt, tõlünk nem messze, és a szom­szédos romokat fürkészte; bármelyik pillanatban elõbukkanhatott egy kaukázusi elõõrs. Ezekben a pillanatokban le is lõhettek volna minket, Sodocci is, és én is megbabonázva bámultuk a mozaikdarabkákat, mint akik kizökkentek az idõ természetes folyamából.
–      Én nem akarok emlék lenni. Nem akarok kifakulni a létbõl, eltûnni a semmibe. Nekem gyerekeim vannak – suttogta a doktor, és könnyezni kezdett. – Azt akarom, hogy legyen jövõjük, érted? Jövõ, ahol nincs gyûlölet, ahol nemcsak az oktalan állatnak van joga élni. Hol van a kifinomult tisztaság? Hol vannak a nemes eszmék, hol? Nem vehetik el tõlünk azt, ami a miénk!
–      Hát persze... – suttogtam magam elé bizonytalanul.
–      Ha mi eltûnünk innen... – hadarta Sodocci jóval késõbb, a krími offenzíva elõtti napon –, nem lesz többé senki, aki összeilleszti a mozaikdarabokat. A kép széthullik, örök idõkre. A világ barbárságba süllyed, a szapora állatok uralják a földeket, és eltemetik civilizációnk nyomait.
Vacogtunk a hidegben.
–      Látod? – kérdezte hirtelen a doki, és a kristálytiszta, éjszakai égboltra mutatott. – Látod?
–      Egy csillag? – kérdeztem tûnõdve.
–      A miénk. Emberek vannak rajta. Még évekig életben marad­hat­nak, de talán már tudják, hogy soha többé, senki sem megy fel értük, hogy lehozza õket. Ott pusztulnak el, a csillagok között.
–      Ha csak nem találnak maguk egy megoldást a hazatérésre – mondtam én.
–      Ugyan, miért találnának? Miért jönnének vissza? Hogy lássák, mi lett velünk? Hogy lássák, hová jutott a világ, amit maguk mögött hagytak? Szerintem jobb a csillagok közt meghalni. A csillagok tiszták. Fénye­sek. És nincsenek legyek.
 
 
17.
 
– Nagyon egyszerû – magyarázta Sodocci lelkesen. – Csak azt kell el­fo­gad­nunk, hogy nem vagyunk egy faj. Hasonlóak vagyunk, ez kétség­te­len. De nem azonosak. Más állatfajhoz tartozunk, igen, ugyanakkor ta­gad­hatatlan, közös családba kerültünk. De Káin is megölte a testvérét. Azt hiszed, ha nem teszi meg, Ábel életben hagyja?
–      Ez csak játék a szavakkal – ingattam a fejem, de azt akartam, hogy bárcsak meggyõznének a szavai. Hinni akartam. Az oltárt egy genetikai laboratórium hófehér kamrái helyettesítették, a szentségtartókat pedig kü­lönös lombikok és szövettároló edények.
–      Gének – mutatott egy kijelzõt. – Vércsoportok. Õssejtek.
–      Ez túl bonyolult nekem.
–      Dehogy. Egyszerû. Csak sokáig bûnös gondolatnak számított. Pedig a tények önmagukért beszélnek.
–      Félek, túl nagy a hibaszázalék – próbáltam ellenkezni, miközben a hófehér asztallapra kihelyezett, öt aprócska kapszulát bámultam.
–      Persze. Ez igaz – mondta a doki. – Na és? Mit veszthetünk? A dolog mûködik. Kipróbáltuk a hadifoglyokon. Mûködik, érted? És tudod, miért mûködik? Mert nem vagyunk egyformák.
–      Ez...
–      Erkölcsi kifogásaid vannak? – Sodocci arcán lenézõ fintor jelent meg. – A fehér ember finnyáskodik? Mi van, mylord, ez így nem sportszerû?
–      Nem arról van szó, baszd meg. Nem arról.
–      Hanem, mirõl? Elhelyezed õket. Mind az ötöt. Aztán... amikor mind a helyére került, kapnak egy provokatõr-vírust a pentagramma közepébe, ami szelektálja a géneket és a vércsoportokat. Azt hiszik majd, bomba, de nem fog robbanni. Csak kiszisszen a fémmagból, láthatatlanul, hûvösen, akár a halál angyala. Gének. Vércsoportok. És isten pallosa végigsuhint Európa felett. Mint a zsidók megjelölt házai Egyiptomban. A halál angyalai tudni fogják, mely géneknek van joga életben maradni, és melyeknek nincs.
–      Mennyi idõbe telik? – kérdeztem émelyegve.
–      Néhány hét. A házak, az épületek, a jármûvek, minden érintetlen marad. De aki nem olyan, mint mi vagyunk, az elpusztul. És mi visszaszerezzük tõlük, ami a miénk. Nem gyõzedelmeskedhet az oktalan állat a civilizáció felett. Nem hagyhatjuk magunkat, hogy eltemessen bennün­ket a történelem. Mások vagyunk. Jobbak. Értelmesebbek. A csillagok gyer­mekei vagyunk, nem állatok.
Miután a bõröm alá ültette a kapszulákat, mélyen a szemembe nézett.
–      Most minden rajtad múlik. Tudod, mit kell tenned. Nem túl bonyolult. Te vagy Szent György, és le kell gyõznöd a sárkányt. Te vagy az utolsó reményünk.
 
 
18.
 
Az utolsó kapszula volt csak hátra. És akkor történt valami. Pontosabban nem akkor történt, valószínûleg sokkal korábban, valami már régóta ott motoszkált az agyamban, tudat alatt munkált bennem, s egyszer csak gondolattá érett.
Egy magaslaton álltam, Berlin romjai felett, betonból emelt, rádio­ak­tív hegyen. Nem messze tõlem Abbajada önkéntesei meneteltek észak felé, hogy a dzsihád hatodik esztendejében véget vessenek a fehérek meg­maradt birodalmának, és elhozzák az új rendet. Észak felé mene­tel­tek, hogy behajózzák õket, és Skócia, Izland partjain tegyék õket ki is­mét.
Immár gyorsan terjedtek, mint a pestis, egyre szervezettebben, egyre ha­tékonyabban.
Talán tényleg csak az a fecni volt az ok.
Lehajoltam érte, és elmosolyodtam. Pár megsárgult kocka egy régi képregénybõl, német szöveggel. Gyermekkorom édes emlékei rohantak meg.
Aztán hirtelen elállt a szívverésem.
Bámultam a rajzokat, a bivalyerõs germán lovagot, aki törzsének hõs harcosaival lerohanja a római légiókat.
És akkor...
Nevezzem megvilágosodásnak?
Kiábrándulásnak?
Mindegy, minek nevezem.
Kutya egy érzés volt, annyi szent. De el kellett jönnie annak a percnek. Megkönnyebbültem. Mi vagyok én? Isten? A halál angyala? A vég­zet pallosa?
Nem.
Ember vagyok.
Gyilkos, de ember.
Isten is gyilkos, csak másképpen. És én nem akartam istent játszani.
Szépen lassan letettem a kapszulát egy kõre, és cafatokra lõttem.
Nem lesz pentagramma.
A másik négy sem fog így mûködni, az agresszor vírus pedig legfeljebb meghányat pár ezret közülük, de nem lesz dögvész, a gének pestise csak egy elvetélt gondolat marad.
Amikor elindultam, le a mélyváros felé, határozottan jobban éreztem magam.
Attól a perctõl kezdve mindegy volt.
Hisz’ halott voltam, ahogy mind halottak vagyunk.
A szél magokat sodor a forró délrõl északra.
Ott fagyos a föld.
De a magok makacs igyekezettel a földbe fúrják magukat.
És valami új születik.
 
 
19.
 
A hadnagy sokáig hallgatott, cigarettája végérõl az asztallapra hullott a hamu.
–      Nem hiszem, hogy ilyen egyszerû lett volna – mondta aztán.
–      Nem is volt az. Az ember nem egyszerû lény.
–      Mit akart mondani azzal a rajzzal? Miért volt olyan fontos magának?
–      Nem nekem volt fontos. Hát nem érti? Az õseinkrõl van szó. A mi civilizációnk büszke õseirõl. Amikor a barbár germánok felbukkantak a ci­vilizált római birodalom határán, nem voltak egyebek, mint eltaposandó, veszedelmes horda. Halálos kór mindarra, ami az emberiség haladását és javát jelentette akkor. Mit gondol, ha a rómaiaknak lett volna ilyen pentagrammájuk, nem vetették volna be ellenünk? És mi lenne most a vi­lággal? Végtére is nem a rómaiak, hanem mi tettük azt olyanná, amilyen. Életképes lett volna itt bármi is, ha Róma gyõzedelmeskedik a friss vér felett? Létezne ma civilizáció?
–      Ezeknek a kérdéseknek nincs semmi értelme. – A vörös hajú lehajtotta fejét.
–      Persze. De bizonyos kérdéseknek igen. Például annak, hogy kinek van joga beleszólni isten törvényeibe?
–      Az ég szerelmére, ne legyen már szentimentális! Miféle törvények­rõl beszél?
–      Felõlem nevezheti a természet törvényeinek is. Minden errõl szól. A szél magokat sodor. Néha úgy tûnik, találomra. De valójában semmi sem történik találomra. Gének és vér terjednek a világban, keverednek és változnak. Nem mondhatjuk a szélnek, hogy ne sodorja többé a magot, nem mondhatjuk a folyónak, hogy ne sodorja többé az életet.
A hadnagy hallgatott, hosszan bámult rám.
Aztán hirtelen szedegetni kezdte a holmiját, és indulni készült.
–      Miféle teremtmény az, amelyik önként feladja a harcot, és inkább elpusztul, noha meglenne az eszköze rá, hogy megváltoztassa sorsát?
–      Ilyen.
–      Maga kudarcot vallott. Maga gyenge, mindössze errõl van szó. Túl­ságosan megfertõzték az idegen eszmék. A mi harcunknak... – Elhall­gatott, a megfelelõ szavakat kereste –, a mi harcunknak állhatatos férfiakra van szüksége, nem zavaros fejû pacifistákra. A végpusztulás peremén táncolunk, ne feledje!
–      Nem feledem. És nem vagyok pacifista. Harcos vagyok.
–      Nem, nem az.
–      Attól tartok, hadnagy, nem érti. Ha úgy kell lennie, mi fogunk gyõ­zedelmeskedni. Ha mi vagyunk az életképes jövõ, akkor úrrá leszünk a káoszon, pentagramma nélkül is. Mi vagyunk a civilizáció, igaz? A fehér ember szomorú kötelessége uralni a világot, igaz? Hát, nemsokára eldõl. Ha pedig nem...
Nem felelt, hirtelen mozdulattal elõkapta pisztolyát, és csövét a hom­lokomhoz szorította.
De persze nem lõtt.
Nem az a fajta volt.
 
 
20.
 
Odakinn süvített a szél.
A hófehér fellegek mögött már hallani lehetett a közeledõk kiáltásait. A bázis körül lövedékek csapódtak be, a magasban a próféta színeit viselõ Sabre vadászbombázók dübörögtek. Lassan, de biztosan szorult körülöttünk a hurok.
Mindent egybevetve szép nap volt ez a halálra.
A hadnaggyal a lövészárokban találkoztam, csodálkozott, amikor mel­lételepedtem, és komótosan ellenõriztem a gépfegyvert, amit egy elesett angol mellõl vettem fel.
–      Hát maga...?
Vállat vontam.
–      Talán csak adok egy esélyt a sorsnak – feleltem.
A magasból láttam magamat.
Amikor a hóförgetegbõl kibukkant az elsõ iszlám gárdista, megeresz­tettem egy vidám sorozatot felé.
We all live in a Yellow Submarine...
Yellow Submarine
Yellow Submarine
Azt hiszem, fütyörésztem.
A mozaikkép millió darabra hullott, s a kockákat lassan belepte a hó.


1.

Hunyadi
A hajnalcsillag fénye

Bán Mór nem kisebb célt tûzött ki maga elé nagyszabású történelmi regénysorozatával, mint hogy színes, mozgalmas tablóba foglalja a Hunyadiak dicsõségben és tragédiákban egyaránt bõvelkedõ korszakát. Az utolsó keresztes hadjárat véres bukásának idején került a világtörténelem színpadára a Hunyadi család. A havasalföldi kun kenézek leszármazottai vérrokonuk, Vlad fejedelem rettenetes bosszúja elõl menekülnek Erdélybe, ahol Zsigmond magyar király szolgálatába álltak...


2.

Hunyadi
Az üstökös lángja

Ezernégyszázharmincegy. Miközben a Magyar Királyságot északon a huszita seregek dúlják, sorra megfutamítva Zsigmond király hadait, délen pedig a török terjeszkedése a Bizánci Császárság végóráit vetíti elõre, Hunyadi János uralkodója kíséretében elõbb Nürnbergbe, majd Milánóba kénytelen utazni. Zsigmond karnyújtásnyira került áhított céljától, a Német-római Birodalom császári koronájának megszerzésétõl, és a birodalmi politikai játszmák részeként a milánói Visconti herceg rendelkezésére bocsátja Hunyadit és csapatát a Velence ellen folytatott háborúban...


3.

Hunyadi
A csillagösvény hídja

Zsigmond király halála után a gyengekezû Habsburg Albertre száll a Szent Korona. Személye megosztja a magyar nemességet, és a cseh trónért is hadba kell vonulnia a lengyel uralkodó ellen. A csehországi hadjáratra ígéretéhez híven elkíséri Albert királyt Hunyadi János is, pedig nagyon nagy szükség lenne rá birtokain és Erdélyben: jobbágyai elégedetlenkednek, a városokat és a falvakat török portyázó seregek dúlják, és Hunyadvár is közvetlen veszélybe kerül - benne Szilágyi Erzsébettel és a hétéves Hunyadi Lászlóval...


4.

Hunyadi
A hadak villáma

Zsigmond király halála után a gyengekezû Habsburg Albertre száll a Szent Korona. Személye megosztja a magyar nemességet, és a cseh trónért is hadba kell vonulnia a lengyel uralkodó ellen. A csehországi hadjáratra ígéretéhez híven elkíséri Albert királyt Hunyadi János is, pedig nagyon nagy szükség lenne rá birtokain és Erdélyben: jobbágyai elégedetlenkednek, a városokat és a falvakat török portyázó seregek dúlják, és Hunyadvár is közvetlen veszélybe kerül - benne Szilágyi Erzsébettel és a hétéves Hunyadi Lászlóval...


5.

Hunyadi
A mennydörgés kapuja

Bán Mór nagyívû történelmi regényciklusának ötödik kötete a magyar történelem talán legdicsõbb, s mégis legellentmondásosabb korszakának egyik kulcsfigurája, Hunyadi János szerepét mutatja be a Habsburg Albert király halálát követõ kettõs királyválasztás széthúzástól terhes éveiben. Ezernégyszáznegyven. A Szent Korona elrablását követõen vészterhes idõk köszöntenek a Magyar Királyságra. Rövid idõn belül két új királyt is megkoronáznak Székesfehérvárott: egy néhány hetes csecsemõt, és a tizenhat esztendõs lengyel Ulászlót. Az ország kettészakad, s a pártok között véres polgárháború robban ki. Hunyadi Jánosnak is el kell döntenie, melyik oldalra áll. Ám miközben a magyar fõurak egymás ellen kelnek hadra, egymás birtokait prédálják, Murád szultán kihasználva a zûrzavart, hatalmas sereggel indul meg, hogy elfoglalja a Magyarország kapujának tartott Nándorfehérvárt. A bárók nem küldenek felmentõ sereget, egyedül Hunyadi siet a szorongatott erõd megsegítésére...
© 2011 Hunyadikonyv.hu | All Rights Reserved